Vadászat a világ jégvermében

1980-ban, Grönlandon
1980-ban, Grönlandon

 

Szeptember közepén motorcsónak szállította tíztagú nemzetközi expedíciónkat a Sondre-Stromfjordi repülőtérről az Északi Sark közelébe.

Három svéd, két norvég, két dán, két nyugatnémet és e sorok írója, egy magyar vadász foglalt helyet a hajóban. Vezetőnk, a vaskos dán fiatalember Prében Schleiman jó nevű „fehérvadász”, két eszkimó segítőjével irányította csapatunkat.

 

 

Zúg a motor, visz a csónak Grönland délnyugati vidékére, hogy megpróbáljuk kézre keríteni e rideg vidék néhány vadfaját. Még mielőtt expedíciónk vadászatairól és sajátjaimról számot adnék, időzzünk egy kicsit a térkép és a lexikon társaságában.

Grönland a Földünk legnagyobb szigete, területe 2 167 000 négyzetkilométer – huszonkétszer akkora, mint Magyarország! Ebben a hatalmas kagylóban őrzi a természet a világ talán legnagyobb jégvermét, egyben édesvízi tartalékát, ugyanis a sziget felszínének belső részét átlagosan 2000 méter vastag hó- és jégpáncél borítja.

Ha ez a jégmennyiség valamilyen oknál fogva elolvadna, földünk összes tengerének szintje 6,5 méterrel emelkedne meg.

Jég ide, jég oda, azért élőlények is találhatók a szigeten, vadászember számára különösen kívánatos élőlények. Jegesmedve, pézsmatulok, fóka, rénszarvas, róka, hófajd, sarki nyúl és teméntelen vízivad.

Grönlandot az eszkimók népesítették be, majd a tizedik században egy viking hajós, Vörös Erik szállt itt partra, aki le is telepedett a Zöld Földön (Grün Land-on). Kemény élet várt rá, és társaira. Mai adatok alapján a januári középhőmérséklet -5 és -36 Celsius fok között ingadozik, de mértek már -65 fokot is. Júliusban +3 és +10 fok közötti a „kánikula”.

A szigeten a tizennegyedik – tizenötödik században a lakosság – feltehetően az élelem hiánya miatt – kipusztult, majd ismét felbukkantak északon az eszkimók, délen az európaiak, elsősorban skandinávok. Keveredett utódaikat „grönlandiak” néven ismert ismeri a tudomány. Valószínűleg ez az egyetlen helye a világnak, ahol a bevándorlóknak kellett alkalmazkodniuk az őslakossághoz, s nem pedig fordítva.

Ennyit Grönlandról, most következzenek a vadászélmények.

Minden idegen számára kötelező 1000 dán koronáért (kb. 320 nyugatnémet márka) vadászjegyet váltani, és ezért elejtheti az engedélyezett öt fókafajból két – két példányt, a grönlandi rénszarvasból ugyancsak két darabot, (neme és kora lényegtelen), valamint két fehér és két kékrókát. Az apróvad korlátlanul lőhető, ugyanígy a vízivad is, amelyből a helyiek csupán személyes szükségletükre szóló mennyiséget lövik meg. Az oroszlánfókára és rozmárra csak grönlandi vadász kaphat vadászengedélyt, a jegesmedvére pedig csak eszkimó!

A zsákmány szőröstül – bőröstül a vadászé. A külföldiek természetesen az élmény- és trófeaszerzés hajtja, a helybelieket kizárólag a hús és a bőr érdekli.

Ami a madarakat illeti, nekünk bizony furcsa, hogy korlátlanul lőhető a hófajd, a holló és a grönlandi fehér vadászsólyom is. (1979-ben még Grönland nem volt tagja az EU-nak.)

Szeptemberben indultunk útnak, elsejével kezdődött ugyanis a rénszarvasvadászat. Naponta láttuk vonulni északról dél felé a nagy csapatokat, bár ha felmelegedett az idő, a szarvasok megálltak legelni és napfürdőzni a szélcsendes völgyekben. A hideg közeledtével ismét útnak indultak. Talán évezredek óta tart ez az őszi vonulás. Többször is láttam vándorló rénszarvasok 3 – 5 méter széles, kijárt csapáit.

A motorcsónak partra tett bennünket, felvettük degeszre tömött hátizsákjainkat, és elindultunk nyugati irányba a tervezett vadászterületünkre. Kegyetlen terepen gyalogoltunk, lábunk 15 – 30 centiméter mélyre süppedt a mocsaras mohában, s úgy éreztük, hogy a szelídnek látszó dombok megmászhatatlan hegyekként tornyosulnak előttünk. Európai értelemben vett utak nincsenek, a vadcsapákat követtük, azokon valamivel könnyebben tudtunk járni.

Jó huszonöt kilométeres gyaloglás után vertünk tábort, kimerülten tértünk a felállított sátrakban a hálózsákjainkba nyugovóra.

Másnap reggel, mindenki a maga szakállára, elindult keresni egy ígéretes rénszarvasváltót.

Harmadnap közepes, de öreg bikát sikerült elejtenem, de sok fiatal rénszarvast láttam.

A negyedik nap egyik pillanatról a másikra megváltozott az időjárás, erős havazás szakadt a nyakunkba, majd utána szinte azonnal kisütött a nap. A hó megmozdította a lassan vonuló csapatokat. Naponta 100 – 150 szarvast láttunk, lehetett válogatni, de ugyanakkor futni is utánuk, mert a vad nem nagyon engedi közelébe a vadászt.

Expedíciónk vége előtti napon rám mosolygott Diana, mert összehozott egy jónak mondható rén-bikával. Meg is lőttem. Ráadásul, ahogy felpakoltam a trófeát, bőrt és a hús egy részét a vállamra, egy hófehér sarki nyúl került elém. Golyóssal nyakon sikerült találnom. Sörétes fegyvert, sajnos nem vittem magammal, pedig ha nyulászni akartam volna, napi 3 – 4 darabot gond nélkül lőhettem volna ebből a szépbundájú vadból. Hófajddal is találkoztam, de meg kellett állapítanom, hogy kutya nélkül nem sokra mentem volna a sörétessel sem. Tollazata kitűnően alkalmazkodik a környezethez, szinte észrevehetetlen, jóformán rá kell lépni, hogy elszaladjon, vagy felrepüljön.

Egyet véletlenül megláttam pár méterre, és elkezdtem dobálni, hátha eltalálom. Vagy tíz követ hajítottam felé, de mindig ügyesen elugrott és pár métert odébb szaladt. Végül egy kő eltalálta a farkát, s ezt már nem bírta elviselni, fogolyszerű gyors szárnycsapásokkal elrepült.

A helyi vadásztörvény szerint az elejtett vad minden felhasználható részét ki kell hordani, vinni az elejtés színhelyéről. Pénzért eladni semmit nem lehet, de elajándékozni igen. Így külföldi vadász az agancsot és a bőrt tartja meg legtöbbször, a húst elajándékozza. Én mindent haza hoztam, igaz jól megszenvedtem a kihordással, de vagy egy évig isteni rénszavas pecsenye került vasárnaponként az asztalra.

 

Grönland számomra még ma is, ebben a rohanó világban egy vadászparadicsom, felejthetetlen kalandokkal, élményekkel, amelyet melegen tudok csak ajánlani mindenkinek, aki szereti a magányt, a fizikai kihívásokat, és azt, hogy megtudja mire is képes. Grönlandon mindenki magára van utalva, megkapja a lehetőséget, hogy megismerje magát, emberi- és vadászati tudását.

 

Bozóki László

1979

 

Megjelent a Nimród 1980 decemberi számában