Egy különös ember kért fel, hogy kísérjem el szeptemberi szarvasbőgésre.
Már a kinézete is fura volt: nagyon sovány, csontos, hegyes térdekkel és könyökökkel.
A jelleme is ilyesmi lehetett. Semmivel nem volt megelégedve, mindenért morgott, mindent megkritizált, lepocskondiázott. Izgága volt és mérhetetlenül hiú.
Csak az volt jó, amit, és ahogyan ő tett.
Főtt ételt nem evett, húst meg főleg nem; csak magvakon, ízesítetlen párolt zöldségeken és gyümölcsökkel élt.
Nehéz volt vele együtt lenni, még nehezebb volt vele kijönni.
Annyit azért felfogott, hogy ha már felkért és szolgálataimat elfogadta, engem békén hagyott.
Valahol Düsseldorf környékén lakott; repülővel érkezett Stuttgartba, ahonnan kocsival utaztunk tovább egy Somogy megyei vadászterületre.
A vadászház már tele volt vendégekkel. Külön szobában aludt, és külön asztalnál evett. Nem vegyült el a többi vadász közé.
Már az első este szerencséje volt: egy 7,5-8 kilós bikát sikerült elejtenie.
De ez sem rendítette meg igazán fölényes nyugalmát. A vacsora alatt – amit együtt töltöttünk – csak ennyit mondott:
– A vadászat nagyon szép volt, de amit lőttem bikát, az kicsi. Én azt szerettem volna, ha minden bikám legalább fölözi a 11 kilót.
Csak hümmögni tudtam a meglepetéstől. Nem sokkal később még a szám is tátva maradt, olyan váratlan fordulat következett be.
A szomszéd asztalnál három húsz év körüli fiatal vadász üldögélt, és lógó orral, szótlanul kanalazták a vacsorát. Csak egy-egy elharapott szóból tudtuk meg, hogy egyikük azon az estén szintén szerencsés volt, és ő is lőtt egy bikát. De milyen bikát???!!!
A fiatal vadászt apja engedte újára, hogy barátaival vadásszanak egy kicsit, lássanak világot, gyűjtsenek tapasztalatokat. Ezúttal sikerült is.
A vadászkísérője elnézte (vagy nem értett hozzá), és az eléjük álló bikára rámondta:
– Lőhető!
A fiatal vadász nem sokat teketóriázott: egy szép váll-laplövéssel helyben marasztalta a szarvast. Csak amikor közelebbről szemrevételezték a zsákmányt, akkor látták, hogy az elejtett bika agancsa kétszer olyan nagy és súlyos, mint amilyenre ifjú vadászunk szerződött. Sőt, az apai gondoskodás által kiutalt pénzecske sem fedezné annak kifizetését.
Most mi lesz?
Meglepő fordulatot vett a történet, mert vendégem kérte az ifjú titánt, hogy mutassa meg a bikáját. Ezután együttesen kivonultunk a hűtőkamra elé, ahol már fel volt ravatalozva az esti vadászat négy bikája.
Ifjú barátunk a legnagyobb agancsú bikához vezette a vendégemet, aki alaposan szemrevételezte a trófeát. Kis idő múlva odaállt a fiatal vadász elé, és a következő ajánlattal állt elő:
– Ha neked is megfelel, cseréljünk!
Azt hittem nem jól hallok! Ilyenről még nem tudtam, hogy vadászok egymás között elcserélték volna trófeás vadjaikat.
A fiatalember először megrökönyödött, majd ha kissé fanyalogva is, de belecsapott emberem tenyerébe, és a tábortüzek által megvilágított terítékre kisereglő többi vadász tudta nélkül, együtt, odaálltak egy fotózásra elcserélt bikájuk mögé.
Így, még ha szokatlan módon is, de mindketten meg voltak elégedve aznapi teljesítményükkel. A fiatal vadásznak elég lett a pénze a bikára, vendégem pedig olyan trófeát vihetett haza, amilyet szeretett volna.
De ez még nem volt elég! Vendégem ugyanezt az öncsalást, önámítást még egyszer eljátszotta egy másik vadásszal is.
Így az egyheti vadászat után egy 12 kilós és két 11 kg fölötti bika agancsával lett felékesítve a kocsim tető-csomagtartója, mert az igaz, hogy befért volna mindhárom a kombi autómba, de a vendég ragaszkodott hozzá, úgy érjünk haza, hogy mindenki lássa az ő sikerét.
Kicsit furcsálltam ezt a nagy rongyrázást, de ha valakinek ez jó, és még meg is fizet érte, felőlem, tehet, amit akar. Minden esetre ilyen vadásszal, mint ez az egy vendégem volt, még egyszer nem találkoztam, és sehol nem hallottam, hogy valaki idegen tollakkal ékesítené vadászkalapját.
Pedig ez a szólásmondás ugyancsak igaz és régi lehet, mert ezek szerint azelőtt is voltak ilyen csodabogarak.
Bozóki László