Vadászéletem alatt sok érdekes, különleges emberrel vadásztam, találkoztam. Így a megismert, és nagyra becsült Sas Emil, Zilahi János és Fricska Imre hivatásos vadászoktól kezdve, gróf Széchenyi Zsigmondon át egészen Habsburg Mihály főhercegig, majd minden fontos emberrel, aki puskát forgatott, vagy a vadászattal kapcsolatban állt.
Tanzániában titkára és fővadásza lehettem két éven át Dr. Nagy Endrének, akitől sokat tanultam, emberséget, szakmát, és ő végezte az „utolsó csiszolásokat” rajtam, így lettem az, ami vagyok. Diplomáciai testületek tagjait, államfőket vadásztattam. Többek között az akkori Tanzánia államfőjét, Nyerere elnököt, minisztereit és családját. Tanártársam volt a Mweka-i Hivatásos Vadász Főiskolán Patrick Hemingway, a nagy író fia. Később, már itthon, a MAVAD németországi képviselőjeként Franz-Josef Strauß bajor miniszterelnököt, meg az egész nyugat-német kormány (akkor ezt így mondták) vadászatait szerveztem, házhoz szállítva a trófeákat, melyeket nálunk zsákmányoltak.
Mégis, a legszebb emlékeim a hölgy vadászokhoz, a Dianákhoz kötődik. Azokkal, akikkel együtt vadászhattam, vagy megismerhettem őket, esetleg csak a hírüket hallottam, de sugárzó aurájuk így is megérintett a távoli múltból.
Egyúttal be kell vallanom, hogy „nőpárti” vagyok. Mindig többre tartottam egy-két szép hölgy társaságát, mint az esetlegesen alkoholos mámorban úszkáló, nagyotmondó, hangoskodó, „ki ha én nem” és esetleg sznob férfiakét.
Még két érvet tudnék felsorolni, hogy miért tartom nagyra a hölgy vadászokat: elsőként, hogy tudomásom szerint még női vadász nem okozott vadászbalesetet! Másodikként, hogy az eddigi találkozásaimon a hölgy vadászok mind, kivétel nélkül, kitűnő lövők voltak. Sokkal koncentráltabbak a golyólövésnél, mint az átlagos férfi vadászok. Talán, mert női mivoltuk azt sugallja, hogy lelkiismeretesebben kell elengedniük azt a golyót, amely életeket vesz el. Ennek tudatában nem akarnak szenvedést, fájdalmat okozni. Nem csak ösztönből vadásznak, mint mi, férfiak, hanem „érzésből és érzéssel”! Ezt nagyon nagyra becsülöm bennük!
Első kapcsolatom – ha csak plátói volt, és sok-sok évvel a halála után történt -, hogy elzarándokoltam a Nairobi (Kenya) melletti Tania Blixen farmjára 1975-ben, első afrikai vadászutam végén.
Ma is ugyanúgy van ott minden, mint mikor az írónő még élt, akinek könyvéből a nagysikerű film, a „Távol Afrikától” készült, mely hűen tükrözi a száz évvel ezelőtti Afrika életét és az akkori, még „igazi” afrikai vadászatot. Nagyon találónak találtam az idézetet tőle, amelyben a férfiakat bírálja, már száz évvel ezelőtt, ami az 1900-as évek elején kirívó lehetett, de azt hiszem, hogy ma is megállja a helyét! Valószínűleg nem alaptalanul írta le ezt: „Az Isten a férfit teremtette a nő előtt. Ez pont olyan, ahogyan én írok: először egy piszkozatot készítek!”
Megismerhettem Joy Adamsont, aki az Elza, A pettyes szfinx és más nagysikerű könyvek szerzője volt, melyekből szintén filmek készültek, és férjével, Gheorghe Adamsonnal járta Kenya rónáit, mentve a menthetőt, mindent, ami vad és eredeti volt számukra.
A Dr. Nagy Endrénél, Tanzániában töltött évek alatt ismertem meg egy csodálatos asszonyt, az akkor 85 éves Márta Trappét, és amikor először az asztalhoz segítve vezethettem az idős hölgyet, ő be akart nekem mutatkozni. Mondtam, hogy én tudom, hogy ki ő: Margaretha Trappe, a legnagyobb afrikai hivatásos vadászhölgy legkisebbik lánya! Hálásan nézett rám, közben könnyei potyogtak, hogy van, aki tudja, még ha nem is német származású, hogy ki is volt az ő édesanyja. Mert ez a bátor „Fehér Vadász” hölgy, aki az első volt ebben a „szakmában”, az első világháború alatt ment a férje után, (mint Tania Blixen is az angolok oldalán) és utánpótlással (többek között a vadászaton lőtt vadhússal) látta el a német császári csapatokat. (Márpedig nem kevés vadhúsra volt szüksége a több ezer katonának!) akik később az angolok ellen elvesztették a háborút, és ezzel kelet-afrikai gyarmataikat is. Tudni kell még Margaretha Trappérről, hogy a céllövő versenyen megverte az összes katonai mesterlövészt! Az ott átlőtt tanganyikai egyschillingeseket gyerekeik hordták vékony bőrszíjon a nyakukban, némelyikük majd kilencven éven át, a halálukig.
A következő vadászhölgy, akit volt szerencsém már személyesen is megismerni, mert szintén kolléga, „Fehér Vadász”, mint én, Natasa Illum Berg, aki a nagy svéd író, Bengt Berg lányunokája volt. A „Szőke Méreg”, ahogy akkor hívtuk, a maga 190 centiméteres magasságával valóban egy „nagy vadász” volt, de különben is nagyon jól kezelte a .458 Lott Magnum (12,3mm-es) elefántpuskáját. Ha valami férfiféle közeledett szemtelenül hozzá, csak annyit mondott lekicsinylően: „Az én barátom egy koromfekete afrikai, akinek 52 inchese van!” Persze ha vadász volt az illető, „értette” a fenyegetést, és tudta, hogy ez a „barát” egy kafferbivaly bika, melynek szarvterpesztése 115 centiméter! Aki nem vadász volt, az valószínűleg egészen másra gondolt!
A sorban következő egy ír származású, tűzvörös hajú, éltesebb korú amerikai hölgy volt, akivel együtt vadászhattam, többször kísértem afrikai vadászútjain. Nála jobb golyólövőt még a férfiak között sem láttam. Mesterien kezelte a .243 Winchester kaliberű (6,17mm) golyósát, és a kétkilós dik-diktől a hatalmas, 1000 kilós jávorantilopig mindent egyetlen golyóval ejtett el. Érdemes volt végignézni, ahogy hatalmas „szebbik felét” letette a földre, mindkét könyökét kitámasztotta a térdein, és nagyon nyugodtan nekikészült a lövésnek. Megvárta, amíg megnyugszik a vérnyomása, a szívverése, és figyelve az amúgy Afrikában mindig fújó erős oldalszélre, elengedte azt a fránya kis golyót, amely mindannyiszor halálos sebet ejtett a kiszemelt vadon. A kisebbeket váll-lapon vagy szíven lőtte, a nagyobbakat fültövön. Biztos kezű, nyugodt és nagyon- de nagyon szerény vadász volt, akitől mindnyájan csak tanulhattunk.
Itthon még ismertem a svájci származású Marion Schuster-t, a lenti világrekord szarvasbika elejtőjét 1970-ből, valamint több német és osztrák vadászhölgyet, akik irigylésre méltóan tudtak-, értettek vadászni.
Nagy élmény volt számomra megismerni és együtt vadászni Professzor Dr. Zoltán Jánossal és feleségével, a felejthetetlen humorú és szabad szájú, de nagyon aranyos Dr. Tomai Évával! Sajnos ők is mindketten elmentek már, és valahol az „Örök Vadászmezőkön” cserkelnek, kéz a kézben.
A mostani generációt képviselő Igaly Dianát, olimpiai bajnokunkat személyesen nem ismerem, de a lőtéren, a háttérből, sokszor megcsodálhattam irigylésre méltó nyugalmát, elegáns, gyors reflexeit, találati pontosságát, ahogy a korongjait „füstté” varázsolta lövéseivel.
A Diana Vadászhölgy Klubból személyesen is megismerhettem a sugárzó mosolyú Elnök Asszonyt, Bán Beatrixet. A mindig komoly Bíró Gabriellát, a mosolygós, ragyogó szemű Angyal Mártát, vagy a szerény Gubritzky Máriát. Az ötvös mester Eördögh Katalint, a fotós kíváncsi szemével világba néző Polster Gabriellát és a végtelenül intelligens Dr. Detky Jánosné Jocikát.
A csupa derű, jókat kacagó Dr. Sípos Istvánné Évikét, a magabiztos, csinos Mesterházyné Koncz Bernadettet, a frissdiplomás erdőmérnök Juhász Lenkét, a vadászkürtös, ifjúsági vadásztáborokat szervező Bótáné Batta Olgát, a mezőberényi Vértes Katalint, aki egyedül is elindult Afrikát felfedezni. Vagy a Svédországban élő Kopeczkyné Zsuzsát, aki szintén nagy vadász, és biztos kezű golyólövő, aki az elmúlt tíz napban vette a fáradságot, és Kija nevű kutyájával hajtotta nekem a jávorszarvasokat.
Ha magunk között tudhatjuk Dr. Kun Edit festőművész elegáns alakját, vagy a művészi festményeiről és vadászfilmjeiről híres Dr. Ignácz Magdolnát, ünnepélyessé válik a hangulat. Mert mind-mind kiemelkedő egyéniségek, tisztelni- és szeretnivaló Vadászhölgyek!
És még sokukat, akiknek nevét, ha nem is tudom, de tisztelem mindnyájukat.
Hogy miért is született meg ez a kis írás, és miért soroltam fel a nevüket?
Mert amióta ismerem őket, és velünk, férfiakkal vadásznak, mondhatnánk, megtört egy „betökösödött” állapot.
Hölgy vadászaink gyönyörű új színt, életet és nagyon sok kultúrát, kulturált viselkedést hoztak a mai hazai vadászatba (aminek már éppen ideje volt!).
Ha valamelyik hölgyvadászunk jelen van egy társas vadászaton, mindjárt kevesebb az „anyázás”, a trágár szavak gyűjteményének használata. Szolidabbak lesznek férfitársaim, emberibbek és kulturáltabbak. Ezáltal a vadászat szebb, talán ünnepélyesebb lesz, elveszti atavisztikus, zsákmányszerző, „állati” allűrjeit, s ezzel kicsit kirekeszti magából a bunkóság és a közönségesség jeleit. Mondhatnánk, ember- és társadalombarátibb lett számomra.
Ezért is kérek minden vadászni vágyó hölgyet, hogy tanuljanak! Tegyék le a vadászvizsgát, és legyenek vadászok, mert szüksége van ennek a becsontosodott férfiak által uralt Magyar Vadászatnak arra, hogy megújuljon. Szükségünk van arra, hogy a társadalom széles rétegei elfogadjanak bennünket annak, amik vagyunk. Hogy a médiában ne csak csámcsogjanak rajtunk, vadászokon, hanem elismerjék, hogy mi voltunk az „ELSŐ” természetvédők, és a média minden befeketítése ellenére ma is mi vagyunk az „IGAZI” természetvédők, még ha egyesek szerint agyonlövünk mindent.
Csak néhány számadat, ami bizonyítja, hogy mennyit tesznek a vadászok, hogy „legyen is vad”, és ezzel szerintem vernek minden természet- és állatvédőt:
Gímszarvasból 1970-ban a becsült tavaszi állomány: 32.590 db, 2010-ben: 92.577 db. Dámszarvasból 1970-ban a becsült tavaszi állomány: 2.443 db, 2010-ben: 30.043 db. Muflonból 1970-ban a becsült tavaszi állomány: 2.319 db, 2010-ben: 10.985 db. Vaddisznóból 1970-ban a becsült tavaszi állomány: 15.669 db, 2010-ben: 106.734 db. Őzből 1970-ben a becsült tavaszi állomány: 141.280 db, 2010-ben: 366.552 db. (Forrás: Gödöllői Szent István Egyetem http://www.vmi.szie.hu/adattar/pdf/VG-1960-2010.pdf )
Mert szeretnénk azt a természetet, amit kaptunk apáinktól, nagyapáinktól, tovább adni gyerekeinknek, unokáinknak, hogy ők is tudjanak majd vadászni. Mert vad nélkül elképzelhetetlen számomra az „IGAZI” természet, mert a vad a természet szerves része, mondhatnánk indikátora, mert ahol a vad megél, ott az embernek is jó élni. Ha nem lesz vad a Földön, nekünk sem lesz érdemes itt élnünk!
Ehhez pedig kellenek a Vadászhölgyek, mert jobban, hihetőbben be tudják bizonyítani bírálóinknak, hogy nincs igazuk! Mert gyakran megvádolnak bennünket, vadászokat légből kapott kitalációikkal, csak azért, mert nem értik, hogy a sertéskaraj nem a bevásárlóközpontok hűtőpultjaiban terem, vagy a libát, kacsát, baromfit miért kellene szabadtéri tartásban felnevelni, esetleg hogy a tehén nem is lila, amiből a tejet leeresztik. Mert akik ilyeneket képzelegnek, azok nagyon távol állnak a természettől, és nem is értik annak összefüggéseit. De jár a szájuk, és olyanokat mondanak, amikről fogalmuk sincs!
Én nagyon örülnék, ha minél több Vadászhölgyet látnék puskával a vállán, zöld kalappal a fején, hogy a „méregzöld” ellenfeleink is felébredjenek, és belássák, hogy nem az ő tarsolyukban van a Bölcsesség Köve!
Balatonföldvár, 2012-07-28.
Bozóki László