Az időjárás teljesen megbolondult az 1993-as évben. A rövid, csapadékmentes tavasz után hosszú, száraz aszályos nyár következett. Barnára, sárgára aszalódott már júliusra minden, ami más években ilyenkor még sötétzölden élt.
Augusztus végére megjöttek az esők, és a szeptember elején korán kezdődő szarvasbőgésre kizöldült erdő-mező, mintha tavasz lenne.
Szép őszünk lett, és már azt hittük, hogy helyre áll a természet rendje.
November közepén váratlanul elkezdett esni a hó, és legnagyobb megrökönyödésünkre nem akart elállni. Somogy megyei vadászterületünket három-négy nap alatt nyolcvan centiméteres hó borította, meglepve vadat, s embert. A fenyvesekben nagy károk keletkeztek, a tölgyesekben, cseresekben hatalmas ágak törtek le a levélzetre rakodó nedves hótól.
A vadlibák is megérkeztek, s a Duna melletti területükre hívott egy barátom. A hótól takart és leszedetlen kukoricát lepték el a libák. A vetések olyan mélyen voltak a hó alatt, hogy a madarak odáig nem tudtak leásni.
Előkerültek a már több éve nem használt, de kedvelt hólepleim és köpenyeim. Sok róka- és vaddisznólest ültem végig a havas erdőkben, fehér leplembe burkolózva, így rejtőzve a vad éles szeme elől.
Számomra, vadászetikai szempontból, csak a hólepel használata az egyetlen elfogadható álcázó ruha a vadászatokon. A katonai vagy kommandós terepruhák mindig viszolygást keltettek bennem. Ha az őszi vaddisznóhajtásra igyekeztem, és a vadászházunk ablakán kitekintettem, a sok terepruhást meglátva, mindig az volt a bénító érzésem, hogy egy szerb szabadcsapat özönlötte el az udvart.
Barátommal még sötéttel indultunk a nagy mezőség közepén alvó kukoricás felé. Keményen kellett dolgoznunk, hogy elérjük a világosság előtt. Jó kilométerre egymástól, befészkeltük magunkat a kukoricás közepébe. Amint kivilágosodott, megindult a több ezer liba. Kilenc óráig csapat csapat után került fölénk. Hanyatt feküdtem egy barázdában, mellemen nyugodott az öntöltős Franchim. A tölténytáskát beástam a hóba. Csak olyan libára lőttem, amelynek láttam a lábát pirosodni, és amelyik „kézre jött”. Nem hazardíroztam, kitekeredve, rossz helyzetből nem próbálkoztam, csak biztosra mentem.
Tíz óra után már gyengült a húzás, a megzavart csapatok elhúzódtak, más kukoricások és nyugodtabb vetések után néztek, amelyekről a szél valamelyest elhordta a havat.
Szép terítéket szedtünk össze.
Karácson és újév között volt pár nap szabadságom. Meghívtam nyírségi barátomat, Irinyi Sanyit, egy kis somogyi kirándulásra.. Gépkocsival, akármilyen jó terepjáró is volt, lehetetlen volt a behavazott erdei utakon közlekedni. A hó már megrokkant, az idő megenyhült. A kukoricák még nagy táblákban álltak megszedetlenül a hó alatt. Az enyhe éjszakában megeredtek a csatornák, de mi is örültünk, mert nem kellett a hidegtől szenvednünk. Egész éjjel kint tudtunk maradni, és a felhőkön átderengő holdvilágnál, hóköpenyeinkben jól rejtőzve, sikeres volt a háromnapos vadászatunk. Három vaddisznót és egy szarvasborjút zsákmányoltunk. Szarvasból lőhettünk volna többet is, de az utóbbi évek „szarvasírtási láza” miatt mi inkább visszafogtuk magunkat.
Az egyik éjszaka a puha hóban cserkészni indultam. Már több csapat szarvast is láttam, amikor disznósivítást hallottam. Óvatosan megindultam feléjük. Félórai ügyeskedés után a kukorica és az erdő közötti kis sávon, hóleplemben és jó szelemben bízva, sikerült öt-hat méterre megközelítenem őket. Ott álltam és figyeltem mozdulatlanul a kondát. Lehettek vagy tizenöten. Az emberi gyarlóságtól hajtva megvártam, míg két kis süldőcske szorosan egymás mellé ér. Lassan felemelve a puskám, megcéloztam őket, remélve, hogy az elsőt átütő golyóm még a másodikat is helyben marasztalja. A ravasz elhúzására csak egy hitvány csettenés volt a válasz.
Hogy miért éppen ekkor került egy csütörtökös töltény a puskámba, azt csak a felsőbb hatalmak tudnák megmondani. Minden esetre elgondolkodtató lecke volt számomra. Az alig tíz méterre álló disznók egy pillanatra megmerevedtek, majd egy koca „uff”-jára szétrebbent az egész konda. De az, hogy ilyen közelre tudtam őket belopni, maradandó emlék maradt számomra, és ezt csakis a hóleplemnek köszönhettem.
Bozóki László
Megjelent a NIMRÓD 1995. januári számában