Kafferbivalyok

BEVEZETŐ a KAFFERBIVALYOK c. könyvhöz

Ez a könyv egy kicsit a múlt is és talán a jövő is.
Megpróbáltam leírni tapasztalataimat, és élményeimet. Ehhez hozzáadtam abból
a fellelhető irodalomból és elbeszélésekből azt, amit fontosnak tartottam.
Sajnos a legtöbbet tapasztaltak, csak nagy nehezen, vagy sohasem fogtak
tollat, ezért ez a gyűjtemény is hiányos.
De azt hiszem, hogy az összegyűjtött leírásokból és tapasztalatokból a
jövendő bivalyvadász nyer annyi információt, hogy képet alkosson, és fogalma
legyen, hogy milyen is a kafferbivaly vadászata. Az, hogy ö már máshogyan
fogja ezt a nagy kalandot átélni, mint mi, az biztos. Mert Afrikában mindig
minden máshogyan történik, mint ahogy mi azt előre elképzeltük és szerettük
volna!

Veszélyessége legendás, és nem is minden alap nélkül. Az öt veszélyes
afrikai nagyvad közül évtizedek óta a bivalynak van a legtöbb áldozata. Ez
részben abból adódik, hogy majd minden Afrikában vadászó vadászik rá. A
kafferbivaly száma ma már túltesz minden más veszélyes nagyvadfélén. A
leopárd és az orrszarvú sok afrikai országban már védett. Az elefánt és
oroszlán vadászata olyan drága lett, hogy csak kevesen tudják megengedni
maguknak.
De a bivalymániának nem csak anyagi okai vannak. Manapság, ha valaki
Afrikába készül, vagy csak Afrikáról ábrándozik, legfőbb kívánsága szinte
mindig így fogalmazódik meg: “Egy kafferbikát mindenképpen szeretnék lőni, a
többi ráadás lesz!”
Szerencsére nagy száma és szaporasága miatt nem kell attól félni, hogy a
“kihalók” vagy a veszélyeztetettek listájára kerül.
Valószínű, hogy az öt afrikai veszélyes nagyvad közül a kafferbivaly marad
majd az EGYETLEN ! amelyre sokáig fogunk még vadászni !

De kafferbivalyra vadászni szerintem több mint “csak”vadászni. Sokunk
számára ez az “igazi”nagy vadászkaland, amelyet ma még elérhetünk.
Van, aki természetesen az elefántvadászatot tartja a “csúcsnak”; ez ízlés
dolga.
De az elefánt vadászata nem tudja mennyiségben azt adni, mint a bivaly
vadászata, mert az elefánt egy hatalmas “egyéniség” amely számomra
megtiltja, hogy “többes számban” vadásszak rá!
Elefántra éppúgy, mint oroszlánra, csak egyszer vadászik az ember, ma már
életében.

Bivalyra viszont tudnék minden nap vadászni, mert volt úgy, hogy éveken
keresztül nem volt más vad számomra, csak a KAFFERBIVALY!
A legjobb havi “termésem” öt bivaly volt, ebből négy bika és egy tehén.
A többi hónapokban, átlagban 1 – 3.
Azonkívül számomra semmi más vad, talán még csak a vaddisznóvadászat adja
ízre azt amit keresek és találok a vadászatban; mert ez kitartást és kemény
hozzáállást kíván úgy fizikailag mint mentálisan.
A kafferbivaly vadászata természetesen nem csak lövésből áll. Annál sokkal
többől!
Tervezgetésből, készülődésből, fegyverek és hozzávaló lőszerek
kiválogatásából, kipróbálásából, utazásból, új emberek és tájak
megismeréséből, vadászkalandokból és zsákmányolásból.
Sajnos sokak számára a valódi természetben való járás, vadászat nem sokat
jelent, mert vagy nem ismerik, és mivel nem ismerik, félnek tőle. Ezért nem
is érzik otthon magukat benne.
Egy afrikai vadászat után sokkal tapasztaltabbak, magabiztosabbak leszünk.
Nemcsak tájakat fedezünk fel, hanem saját magunkat is megismerjük, ezzel
gyenge pontjainkat és erősségünket, és ez önbizalmat ad. A legszebb az
egészben, hogy elértük azt, amiről álmodtunk, és sokkal tapasztaltabbak
leszünk, mert a KAFFERBIVALY vadászta több mint “csak” vadászni egy afrikai
vadfajra! Annál sokkal több!
Sajnálom azokat a mai fiatalokat, akik a komputer vizuális
szemfényvesztésében találják meg azt a “kik-et” amely “izgalmassá” teszi
unalmas életük.
15 évesen olvastam azoknak a könyveit, akik 50 – 100 évvel előttem jártak
Afrikában.
Ez magával hozta, hogy nem akartam újból felfedezni a világot, mert arról
már lekéstem, inkább azt szerettem volna elérni, hogy a világ engem fedezzen
fel, mert ez kijár minden olyannak, aki szereti és tiszteli a természetet.

Szerencsére manapság egyre több magyar vadász jut el Afrikába, a vadászok
paradicsomába, hogy megismerje és vadászkalandokat éljen át.
Így az érdeklődés nagy, hogy hogyan is fogjunk hozzá álmaink
megvalósításához.
Mivel nem az elmélet, hanem a gyakorlat embere vagyok, szeretnék a jövendő
Afrika-vadászoknak inkább pár jó tanácsot, szeretnék adni és összefoglalni a
saját és mások által gyűjtött hasznos tapasztalatokat ebben a könyvben.
Ha minden jól sikerül, egy ilyen út életre szóló vadászélmény lehet.
Esetleg megajándékoz bennünket egy erős, táblásszarvú bivalytrófeával,
amelyet vadászszobánk főhelyére akasztunk, és ha felnézünk rá, Afrika meleg
üdvözlete köszön le ránk.

Balatonföldvár, 2012. 10. 23.
Bozóki László

 

AJÁNLÁS

Ez a könyv jobbára a múltat idézi, és talán egy kicsit a jövőről is szól.

Megpróbáltam leírni tapasztalataimat, élményeimet, amelyek a
kafferbivalyokhoz és Afrikához kötnek. Ehhez hozzáadtam abból a fellelhető
irodalomból és elbeszélésekből azt, amit fontosnak tartottam. Sajnos a
legtöbbet tapasztaltak csak nagy nehezen-, vagy sohasem fogtak tollat. Ezért
ez a gyűjtemény is hiányos, nem teljes. De azt hiszem, hogy az összegyűjtött
írásokból és tapasztalatokból a jövendő bivalyvadász nyer annyi információt,
hogy képet alkosson, és fogalma legyen, hogy milyen is a kafferbivalyra
vadászni. Az, hogy ö már máshogyan fogja ezt a nagy kalandot meg- és átélni,
mint mi, az biztos. Mert Afrikában mindig minden máshogyan történik, mint
ahogy mi azt előre elképzeltük és szerettük volna!

A kafferbivaly veszélyessége legendás, és nem is minden alap nélkül. Az öt
veszélyes afrikai nagyvad közül évtizedek óta a bivalynak van a legtöbb
áldozata. Ez részben abból adódik, hogy majd minden Afrikába igyekvő
vadászik rá. Mivel manapság, ha valaki Afrikába készül, vagy csak Afrikáról
ábrándozik, legfőbb kívánsága szinte mindig így fogalmazódik meg: „Egy
kafferbikát mindenképpen szeretnék elejteni, a többi ráadás lesz!“ Az
afrikai területek urbanizációja ellenére, vagy talán pont ez miatt, a
kafferbivalyok száma ma már túltesz minden más veszélyes nagyvadfélén. A
kafferbivalynak naponta szüksége van vízre, ezért a víz közeli területekre
koncentrálódik a sok vad. Ezért aztán úgy érezzük, hogy több a bivaly, mint
azelőtt, pedig csak a területek lettek kisebbek. Az orrszarvú a legtöbb
afrikai országban már védett, és kihalófélben van a nagyfokú vadorzás miatt.
Az elefánt és oroszlán vadászata olyan drága lett, hogy ezt csak kevesen
tudják megengedni maguknak. De a bivalymániának nem csak anyagi okai vannak,
mert az egyetlen, amelyik elejtésének az ára majd mindenki számára elérhető.
Szerencsére nagy száma és szaporasága miatt nem kell attól félni, hogy a
„kihalók“ vagy a veszélyeztetettek listájára kerül. Valószínű, hogy az öt
afrikai veszélyes nagyvad közül a kafferbivaly marad majd az EGYETLEN,
amelyre sokáig fogunk még vadászni!

Viszont kafferbivalyra vadászni szerintem több mint „csak“vadászni. Sokunk
számára ez az „igazi“, nagy vadászkaland, amelyet ma még elérhetünk,
átélhetünk. Természetesen van, aki az elefántvadászatot tartja a „csúcsnak“!
De az elefánt vadászata nem tudja mennyiségben azt adni, mint a bivaly
vadászata, mert az elefánt egy hatalmas „egyéniség“ amely számomra
megtiltja, hogy többet lőjek belőle! Elefántra éppúgy, mint oroszlánra, csak
egyszer vadászik az ember, és egyet lő ma már életében. Mindez persze ízlés,
és a pénztárca dolga. Bivalyra viszont tudnék minden nap vadászni, mert volt
úgy, hogy éveken keresztül nem volt más vad számomra, csak a KAFFERBIVALY,
amelyre minden nap vadászhattam! A legjobb havi „termésem“ öt bivaly volt,
ebből négy bika és egy tehén. A többi hónapokban, átlagban 1 – 3 példányt
tudtam elejteni. Ezen kívül számomra semmi más vad-, talán még csak a
vaddisznóra való vadászat adja ízre azt, amit keresek és találok meg a
vadászatban; mert mindkettő vadászata kitartást és kemény hozzáállást kíván,
úgy fizikailag, mint mentálisan.

A kafferbivaly vadászata természetesen nem csak lövésből áll. Annál sokkal
többől! Tervezgetésből, készülődésből, fegyverek és a hozzá való lőszerek
kiválogatásából, kipróbálásából. Utazásból, új emberek és tájak
megismeréséből, vadászkalandokból és zsákmányolásból. Sajnos sokak számára a
valódi természetben való élés nem sokat jelent, mert nem ismerik, és mivel
nem ismerik, félnek tőle. Ezért nem is érzik otthon magukat benne. Pedig
ahhoz, hogy jó bivalyvadászok legyünk, ugyan úgy, mint a vaddisznónál, ahhoz
ott kell élnünk közöttük! Naponta kell járni utánuk, hogy megismerjük
szokásaikat, életüket. Ha mindez sikerül, akkor leszünk igazán sikeresek,
eredményesek.

Egy afrikai vadászat után sokkal tapasztaltabbak, magabiztosabbak leszünk.
Nem csak tájakat fedezünk fel, új embereket ismerünk meg, hanem saját
magunkat is megismerjük, ezzel gyenge pontjainkat és erősségünket. Ez
önbizalmat ad! A legszebb az egészben, hogy elértük azt, amiről álmodtunk.
Sajnálom azokat a mai fiatalokat, akik a komputer vizuális
szemfényvesztésében találják meg azt, amely „izgalmassá“ teszi unalmas
életüket. Én 15 évesen olvastam azoknak a könyveit, akik 50 – 100 évvel
előttem jártak Afrikában. Ez hozta magával, hogy nem akartam újból
felfedezni a Világot, Afrikát, mert arról már lekéstem. De szerettem volna
azt átélni, amiről annyit olvastam. Mindez sikerült is!

Mivel nem az elmélet, hanem a gyakorlat embere vagyok, szeretnék a jövendő
Afrika-vadászoknak inkább pár jó tanácsot adni és összefoglalni a saját-, és
mások által gyűjtött hasznos tapasztalatokat ebben a könyvben, és ezt tovább
adni. Ha minden jól sikerül, egy ilyen vadászutazás, amely egy kafferbikának
szól, életre szóló vadászélmény lehet. Esetleg megajándékoz bennünket egy
erős, táblásszarvú trófeával, amelyet vadászszobánk főhelyére akasztunk, és
ha felnézünk rá, Afrika meleg üdvözlete köszön le ránk, amíg élünk.

Balatonföldvár, 2012-10-25.

Bozóki László

 

 

UTÓSZÓ HELYETT

Azt mondják, hogy akkor kell abbahagyni mindent, amikor a legjobb, vagy a
legszebb!

Ezt megtenni nem mindig könnyű. Valahogy így voltam én is a
kafferbivalyokkal. Majd tíz évig jártam utánuk. Életem legszebb tíz éve
volt, mert fiatal voltam, és amit megálmodtam gyerekkoromban, azt megkaptam,
elértem.

Valami szándékuk volt velem az Isteneknek, mert egyengették az utam attól a
pillanattól kezdve, ahogy megkörvonalazódott bennem, hogy szeretnék eljutni
Afrikába, és kafferbivalyra vadászni. Mindig velem voltak, fogták a kezem,
amikor elindultam a szülői házból 1972-ben, ötven német márkával a
zsebemben, és segítettek nap, mint nap! Segítettek jó embereket találni
Németországban, akik befogadtak, saját gyereküknek tekintettek. Akik
szállást, kenyeret és munkát adtak. Igaz barátok voltak. Velük, náluk éltem
negyven éven keresztül. Volt úgy, hogy a repülőjegyet utánam küldték, ha
elfogyott a pénzem Afrikában, hogy tavaszra hazaérjek, és a nyarat
végigdolgozzam. Őszönte pedig mint a vándormadarakat, engem is vitt a
viharos északi szél dél felé, hogy ott töltsem a teleket. Fogták akkor is az
Istenek a kezem, az első napon, amikor lábamat Afrika földjére tettem, és az
első puskalövésemmel egy magányos, öreg bivalybikát ejthettem el, minden
bonyodalmak nélkül. Egyben bivalyom halálbőgése, halódó búcsúja az élettől
elindított bennem valamit: a felismerést, hogy nem szabad lélektelenül ölni!
Csakis érzéssel szabad vadászni, hogy megmaradjunk EMBERNEK! Felejthetetlen
élmény és tanulság volt ez számomra.

Az, hogy vadászhattam Afrikában, nem ingyen kaptam, mert nem nyertem a
lottón, vagy egy gazdag nagybácsi egyengette volna sorsomat, hogy mindig
pénz legyen a zsebemben. Hanem keményen meg kellett dolgoznom mindenért,
amit elértem. Volt úgy, hogy hónapokon, éveken keresztül napi 15-20 órákat
dolgoztam. De megérte, mert megkaptam mindazt, amire valaha vágytam – talán
annál sokkal többet is. Nem lettem pénzmilliomos, de az emlékeimben és a
szívemben nagyon gazdag vagyok.

Nagy szerelmem lett Afrika, benne a kafferbivalyok. Kerestem velük a
találkozást, hogy megfigyelhessem életüket, viselkedésüket és vadászhassak
rájuk, mert nagy számuk, szaporaságuk megengedi, hogy az ember hasznosítsa
az évi szaporulatot. Vadászhattam rájuk, és ezzel megismerhettem magamat is.
S’ talán ez volt a legnagyobb nyereség!

Balatonföldvár, 2014-03-28.

Bozóki László

 

 

TARTALOMJEGYZÉK

1.        Bevezető
2.        Rendszertani besorolás és életmódja
3.        Vadászatának írott történelme és természetes ellenségei
4.        A bivalybikák kormeghatározása
5.        Szarvformák
6.        Vadászterületek
7.        A kafferbivaly vadászata régen és ma
8.        A jól elhelyezett találat (képek, rajzok)
9.        Sebzett bivaly utánkeresése
10.      Dagga boy’s – támadó bivalyok
11.      Halálbőgés
12.      Tapasztalatok, megfigyelések
13/1.   Melyik a legveszélyesebb az öt afrikai nagyvad közül?
13/2.  †F.C. Selous: Természetrajzi megfigyelések Afrikában (részlet)
13/3.  †Kittenberger Kálmán: A legerősebb kafferbikám (részlet)
13/4.  †Gróf Széchenyi Zsigmond: Bivalyos nap (részlet)
13/5.  †E. Hemingway: Afrikai vadásznapló (részlet)
13/6.   R. Ruark: Nagy, gonosz és nehéz megállítani! (részlet)
13/7.   D. Ommanney: Egy hajszálon múlt!
13/8.   G. Cottar: A bivaly, amelyiknek 11 élete volt!
13/9.   J. Jösch: Megváltozott idők
13/10. Portré egy öreg afrikánusról: Jürgen Jösch
13/11. Az első! (1975 Kenya)
13/12. Vérebvezetékkel Kelet-Afrikában (1978-79)
13/13. Az utolsó merui kafferbikám (1979 Tanzánia)
13/14. Afrikabacilus és bivalymánia (1990)
13/15. Egy farm Afrikában (2000)
14.       Ismert trófeák, neves bivalyvadászok
15.       Magyar Afrika- és bivalyvadászok
16.       Bivalytehenek
17.       A bivalyvadászatnál használatos fegyverek
18.       Bivalyvadászatra alkalmas kaliberek, lövedékek, régen és ma
19.       Taylor által számított K.O. érték
20.       Trófeák kikészítése
21.       Trófeák bírálata
22.       Kafferbivaly ábrázolás a vadászati művészetben
23.       Kígyókról
24.       Ajánlott felszerelés afrikai utazáshoz
25.       Nosztalgia
26.      Forrásmunkák
27.      Fotók
28.      Utószó helyett

 

 

 

KAFFERBIVALYOK (részletek a könyvből)

KAFFERBIVALY VADÁSZATA RÉGEN ÉS MA
A hírneves vadász és Afrika-felfedező, Sir Samuel Baker 4-es kaliberű (26,7
mm) 10 kg-os puskájából 120 grammnyi gömbölyű ólomgolyót pumpált
áldozataiba. Szeretettel csak “Little Baby”-nek, “Kis babának” becézte
puskáját. Arab kísérői inkább találóan “Jenna al Mootfah”-nak az “Agyú
gyermekének” nevezték a tekintélyt követelő fegyvert. A 19. század végén az
angol vadászfegyverek gyártása nagy ütemben folyt. A gyarmatokon, Afrikában
és Indiában ezerszámra használták a ma már jórészt csak múzeumokban
található elöltöltős fegyvereket és korabeli fekete lőporos lőszereket.
“Minden sportembernek, aki Afrikában akar vadászni, azt ajánlom, hogy olyan
felszereltségre tegyen szert, amely a veszélyes nagyvadra elégséges hatású.
A nagy súlyú lövedékeknek átütő ereje legyen, hogy az esetleg támadó vadat
megállítsa és megölje. Ne legyen senki abban a hitben, hogy egy .450-es
Express (fekete lőporos) lövedéke minden esetben elégséges. Természetesen
lehet a .450-es, vagy 500-as Express-szel veszélyes nagyvadat elejteni, több
ismert és tapasztalt vadász használja ezeket. Mindenesetre kezdő
Afrika-vadászoknak ajánlom a nagyobb kalibereket, amelyekkel a ma már nagy
tapasztalatúak is kezdtek vadászni.”
Ezt ajánlotta F. J. Jackson, az akkori Kenya-gyarmat kormányzója az 1894-ben
megjelent nagy sikerű “Big Game Shooting” (A veszélyes nagyvad vadászata)
című angol nyelvű könyvében. Majd így folytatja;
“Felszerelésemben, amely teljes mértékben kielégített, a következő
fegyvereket használtam:
1.      Egy egycsövű golyós fegyver, kalibere 4-es (26,7 mm) amely 21
Pfund-ot (9,5 kg) súlyú és 50, 100, 150 yard-ra volt belőve. Tölténye 12
Dram (21,3 gramm) fekete, füstös lőporral volt töltve és 1510 grains (100
gramm-os)!!!! ólomgolyót lőtt ki!
2.      Egy duplagolyós 8 Gauges (21,2 mm) kaliberben, amely 15 Pfund-ot
(6,8 kg) nyomott és ugyanúgy, mint a fenti egycsövű 50, 100, 150, yard-ra
volt belőve. Töltényei 12 Dram fekete lőporral és 1092 grains (71 gramm)
gömbölyű ólomgolyóval volt ellátva.
3.      Egy második duplagolyós .500-as Express kaliberekkel, (12,7 mm) 100
és 200 yard-ra belőve.”
Ez volt Jackson kormányzó szakszerű ajánlata, amely abban a korban nagyon
modernnak hallatszott.
A hatalmas méretű töltények különös hatással vannak még ma is a vadászokra.
Látványuk hatásosabbnak tűnik, mint a papírra vetett teljesítményük, amelyek
mai szemmel is figyelemre méltóak, annak ellenére, hogy csak fekete, füstös
lőporral voltak töltve! 1880-ig Afrikában és Indiában kimondottan ilyen
kaliberű fegyvereket használtak. Csak a hátul töltös golyós fegyverek
megjelenésével, amelyekben már jobb minőségű lőport és jobb minőségű
huzagolt golyós csöveket használtak, lett nagyobb a teljesítmény. A régebbi,
simacsövű “ágyúkat” 4-es, 8-as, 10-es és 12-es Gauges (26,7-18,4 mm) lassan
felváltották a .450-től a 600-as “középkaliberek” (11,6-14,6 mm). A
tapasztaltabb nagyvadvadászok még tovább mentek és megbíztak a .375-től
.450-es “kisebb” (9,52-11,6 mm-es) kaliberekben is.
Természetesen amit az 1900-as évek elején még “kisebb” kalibereknek
neveztek, azok még a mai napig is minden tölténygyűjtemény legimpozánsabb
darabjai. Ezek a töltények is először még fekete, füstös lőporral voltak
töltve. Lövedékük tömör ólomgolyó. Hogy a csövek mély huzagjai ne olyan
hamar töltődjenek fel a puha ólommal, valamint a lövedék és a cső közötti
súrlódást csökkentsék, továbbá, hogy az elszökő gázokat megfogják,
méhviaszos papírba vagy faggyús vászonba csavarva kerültek betöltésre.
Csak az ipari fejlődés hozta magával, hogy idővel áttértek a “Cordite”
kevésbé füstös, spagettira emlékeztető hosszú szálú lőporral töltött és
“Nitro-Express” füstnélküli lőporra, valamint az acél- és
vörösréz-burkolatú, teljes és részleges köpenyű lövedékekre. A XIX. század
elején főleg az angol Eley és Kynoch cégek állították elő a töltényeket.

 

A MÚLT

Az 1870-es évektől vannak adataink az afrikai kafferbivaly vadászatokról.
Több ezres csapatokat figyeltek meg akkoriban. Még 1887-ben, a nagy
marhavész előtt két évvel, gróf Teleki Sámuel kelet-afrikai expedícióján
három hónap alatt Nguaso-Nyukinál 55 kafferbivalyt zsákmányolt, nem is
beszélve az orrszarvúkról és elefántokról.
1889-ben az olasz hadsereg az abesszíniai háborúk során behurcolta Afrikába
marhavészt, mely az akkor hatalmas, több milliós kafferbivaly-állományát
majdnem kipusztította. Csak nagyon kevés állat maradt életben eldugott
helyeken. Kittenberger Kálmán feljegyzéseiben olvashatjuk, hogy 1910-ben
ritkaságszámba ment egy-egy kafferbika elejtése. A múlt század ötvenes
éveinek végére normalizálódott az állomány, ha nem is állt vissza az a több
milliós állapot, amely előtte volt.
Aztán újból vadászhatóvá lett Afrika-szerte. Hatalmas csapatok élnek ma
Afrika minden részén, és visszahódították régi életterüket, amelyeket az
emberi civilizáció meghagyott számukra. 1909-ben vége lett a “szabad
vadászatoknak” ezután csak “kontrollált vadászat” vált lehetővé az angol és
német kelet-afrikai gyarmatokon.

BESOROLÁS: KAFFERBIVALY (Syncerus caffer caffer)
Marhafélék családja (Boviden) Párosujjú. Fűevő kérődző.
Naponta 40–60 kilogramm fű az igényük.

ALFAJOK : Szavanna bivaly vagy szudáni bivaly (Syncerus caffer
aequinoctalis)
Vörös bivaly (Syncerus caffer nanus)
ELTERJEDESE: a dél-afrikai Zuluföldtől Észak-Kenyáig, a Tana folyóig.
Angolától Dél-Zairon és Ruandán át egész az Indiai Óceánig.
ÉLŐHELYE : Füves és erdős szavannák, síkvidéki és hegyi őserdők, egészen fel
a bambuszerdők felső határáig.
(Afrika térkép a három főfaj elterjedésével)

Kafferbivaly súlya:
Bikák: 550 kg-tól 1000 kg-ig, átlagban 600–800 kg között
Tehenek: 400 kg-tól 750 kg-ig, átlagban 450–600 kg között

Veszélyessége legendás és nem is minden alap nélkül. Az öt veszélyes afrikai
nagyvad közül évtizedek óta a bivalynak van a legtöbb áldozata. Ez részben
abból adódik, hogy majd minden Afrikában vadászó vadászik rá. A kafferbivaly
száma ma már túltesz minden más veszélyes nagyvadfélén. A leopárd és az
orrszarvú sok afrikai országban már védett. Az elefánt és oroszlán vadászata
olyan drága lett, hogy csak kevesen tudják megengedni maguknak.
De a bivalymániának nem csak anyagi okai vannak. Manapság, ha valaki
Afrikába készül, vagy csak Afrikáról ábrándozik, legfőbb kívánsága szinte
mindig így fogalmazódik meg: “Egy kafferbikát mindenképpen szeretnék lőni, a
többi ráadás lesz!” Egyetlen trópusi nagyvad sem csigázza fel úgy a vadászok
képzeletét mint az afrikai kafferbivaly. Ezért érthető volt, hogy a nagy
afrikavadászok mint a Német Kelet-Afrika kormányzója von Wissmann és a
legendás hírű generális, von Lettow-Vorbeck kafferbivalytrófeáit többre
becsülték, mint az oroszlánét, elefántét és orrszarvúét.
Sajnos az Első Világháború végére, amely Német Kelet-Afrika végét is
jelentette, megszűnt a német vadászok számára a lehetőség, hogy az addigra
felszaporodott bivalyállományból kivegyék gyarmataikon a részüket. Csak
kevés zoológusnak, kutatónak és élő vad befogónak volt lehetősége a két
világháború között, az “Elveszett Paradicsomban” vadászni. Ezek között volt
a híres Afrika-kutató Hans Schomburgk, professzor Lutz Heck és bonni
Koeneig-Múzeum által támogatott svéd kutató, Bengt Berg. Ök voltak azok,
akik filmjeikkel és beszámolóikkal felébresztették az érdeklődést. A
tehetséges állatfestő Wilhelm Kunert is hozzájárult, hogy a helyszínen
készült mestermunkái felcsigázzák a szakmai világ képzeletét. Szimbolikus a
kielégítetlen kívánsága a vadászok felé a kedvenc motívuma; a félelmetesen
fekete és hatalmas kafferbivalyt ábrázoló képe, amely a vörösesen-aranyló
steppe közepén áll, mögötte a végtelenségbe tűnik a halványkéken vibráló
dombok sora.

 

Fellendül a vadászati turizmus

A II. Világháború után meredeken ívelt fel a vadászok száma, akik Afrikába
látogatnak. A fellendülő légi forgalom és motorizáció Afrikát járhatóvá
tette. Először az amerikai vadászok jöttek, és 1960-tól a németek, akiknél a
“Wirtschaftswunder” a “Gazdasági csoda” sokaknak elhozta a lehetőséget, hogy
egy afrikai szafárit megengedjenek maguknak. A forradalmi változást az
afrikai vadászatokban a Land-Rover terepjáró biztosította, amely addig
ismeretlen, elzárt vadonokba is elvitte és visszahozta utasait.
Ezekre az időkre tevődik a legtöbb kapitális trófea megszerzése, amelyek a
Rowland Wards és C.I.C. rekordlistáit vezetik. Ezekből kitűnik, hogy a
Massáilandről, Eszak-Tanzániából és a Dél-Kenyából származnak az 1,5 méter
terpesztésű és 35 centiméteres homlokpajzsú szarvak. Esetenként előkerültek
ilyen nagy méretű trófeák Afrika délebbi részeiről is, de nem olyan nagy
számban, mint Kelet-Afrikából.

A bivalyvadászat mindig érdekfeszítő. Ez így volt régen is, és ez így van ma
is. De mára már sok minden megváltozott, főleg a vélemények, amelyek erről
az ősi vadról kialakultak. Egy erős bivalyszarv impozáns vadásztrófea. Az
erőtől sugárzó, hatalmas fekete vadra vadászni “igazi sport”. Nem csoda, ha
egy vadász legtöbbször, csak akkor érzi igazán magát “afrikavadásznak” ha
bivalytrófea díszíti a falát.
De a kereslet és a kínálat alakítja az árakat. Mivel a kereslet nagy, az
árak állandóan emelkednek, évről évre. Ez nem volt mindig így. Amikor a
70-as évek elején Kenyába kerültem, a vadászvendég generállicenszén (amely
55 vad lelövését foglalata magában, átszámítva 280 DM-be került) ebben négy
kafferbivaly meglövése volt engedélyezve.
Nagy volt a tiltakozás, amikor a Vadászati Hivatal 1974-ben a
generállicenszen 29-re csökkentette a lelövések számát. További lelövéseket
külön kellett fizetni. Akkoriban 20 DM kellett külön (nem nyomdahiba)
fizetni egy bivalyért fizetni, amit a vendégek meg is tettek. Kivonat az
1964-es nairobi Német Kelet-Afrikai Vadász- és Szafári-iroda árlistájából:
a) 3 bivaly (kafferbivaly) db/20 DM
b) 1 jávorantilop 80 DM
c) 1 kiskudu 20 DM
d) 1 oryx 20 DM
e) 1 gerunuk (zsiráfnyakú gazella) 20 DM
f) 1 klipspringer 20 DM
g) 1 leopárd 280 DM

A legtöbb bivalyt a 9,3×62, 8×68, .318, .338, vagy sokszor a .30-06
kaliberrel lőtték a vendégek, ha a hivatásos vadász (White Hunter) egy
.400-as (10,57 mm) feletti kaliberrel állt mögötte. Nem voltak előírások,
hogy a vendégnek milyen kaliberral kell meglőnie a kafferbivalyt. A másik
oldalon a hivatásos vadász rögtön elvesztette az engedélyét, ha a vendég a
szafári alatt megsebesült, vagy valami baja lett.
Valamikor 1969/1970-ben megszűntek ezek a “paradicsomi állapotok”. Rájöttek,
ha vadászblokkokká alakítják át a területeket, akkor abból több pénzt lehet
keresni, és a saját zsebre is lelehet “csípni” belőle. A blokkbérléssel és a
kiadott lelövési tervvel drágább lett a vadászat. Az egyes nagyvadnál
kiszabott vadásznapokat kellet megfizetni, és a veszélyes nagyvadra előírták
az alsó kaliberhatárokat. A megnövekedett árak mellett, természetes, hogy a
vendégek kevesebb bivalyt lőttek. Azon kívül szokatlan nagy “ágyúkkal”
kellet lövöldözniük, amitől sokan féltek. Ettől az időtől kezdve
megváltoztak a viszonyok és a bivalyvadászat felértékelődött, “veszélyes”
lett. Azelőtt is komoly ellenfél volt a bivaly, de nagyobb félelem nélkül
vadásztak rá. A Kelet-Afrikai Hivatásos Vadászok szervezetének mottója volt:
“Nec timor nec timeritas” (Nem megijedni, nem félni.).

 

Melyik a legveszélyesebb az öt nagyvad közül?

Anthony Dyer hivatásos vadász, az utolsó elnöke az “Est African Professional
Hunters Association” a “Kelet Afrikai´Hivatásos Vadászok Szövetségének”
összeállította egy pontszisztéma szerint, hogy melyik a legveszélyesebb
afrikai nagyvad. 100 pont a maximálisan adható pontszám.

Tulajdonságok   oroszlán        kafferbivaly    elefánt leopárd orrszarvú
Látás   100     75      25      100     25
Hallás  75      100     100     50      100
Szaglás 50      100     100     25      100
Agresszivitása, ha sebzett      50      50      100     50      100
Agresszivitása a család védelmében      75      25      100     50      100
Következesség támadás esetén    50      75      50      50      25
Kitartás, rejtőzködés   100     100     25      100     75
Ha meg kell állítani (stop)     100     100     75      100     25
Megszorítva “gyilkos”hangulatú  100     100     100     75      50
Embergyűlölő és emberpusztító   100     25      75      25      25
Összesen        800     750     750     625     625
Természetesen ez egy nagy tapasztalatokkal rendelkező hivatásos vadász
véleménye, ami csak részben tükrözi más hivatásos vadászok véleményét. Nem
biztos, hogy mindenki egyetért a fenti pontadással, számítgatással, de
figyelemre méltó összeállítás.

 

MEGJELENÉSÜK, ÉLETMÓDJUK

Megjelenésük impozáns, ha nem is könnyed. Masszív, mélyfekete testük rövid,
vaskos, erős lábakon nyugszik. A tehenek egyharmadnyival kisebbek, mint a
bikák. Náluk is uralkodó a fekete szőrzet, de fiatalabb állatok lehetnek
gesztenyebarnák, a borjak inkább vörösesbarnák. Jól meg lehet különböztetni
a korcsoportokat egymástól.

Ha valaki az afrikai nemzeti parkokban lát először kafferbivalyt, bizony
könnyen kiábrándul belőlük. Komoran fekszenek, vagy álldogálnak a vizek
körül a térdmagas fűben, vagy az ernyőakácok alatt kérődzve hűsölnek.
Hátukról, fülükből, orrukból nyűvágó seregélyek szedegetik ki a bogarakat,
békés, nyugodt hangulatot varázsolva az afrikai pusztaságba. Hófehér
tehéngémek kísérik a csapatot, időnként még a hátukra is rátelepednek. Béke
és nyugalom lengedezi körül őket, amely olyan, mint egy szappanbuborék;
bármelyik pillanatban szétpattanhat és átmehet egy egész más képbe. A
titokzatosság és a kiismerhetetlenség, a nyugalom és az agresszívitiás
állandóan ott lebeg körülöttük.
A kafferbika nem védi meg a tehéncsapatát a többi bikáktól, mint ahogy nem
területvédő sem. De a csapatbikák megvívnak egy-egy üzekedő tehén kegyeiért.
Ez a harc lehet hosszadalmas és nagyon kemény. Egy laza, családi, vagy
inkább csapatszellem uralkodik a csapatokban, ahol az öreg tehenek “mondják
meg”, hogy merre vonulnak legelni, és mikor mennek a vízre, mert ha
nincsenek zavarva, ez a mindennapi dolguk. Ha lehet, naponta kétszer isznak
a környező vizeken. Nagyon vízigényes vad, de a víz minősége nem mérvadó.
Afrika olyan részein, ahol nem biztosított a mindennapi ivási lehetőségük,
még ha a legeléshez szükséges fű a rendelkezésre is áll, nem terjedtek el
nagy számban.
Öregedő bikák kiválnak a nagy csapatokból és eldugott helyeken egyedül,
ketten-hárman, vagy esetleg kisebb bikacsapatot alkotva, nyugalmas,
kaszinózó, öreguras életet élnek, nem zavartatva magukat a családnevelés
gondjaival. Komoran néznek ugyan, de odafekszenek a nemzeti parkok
szállodáinak pázsitjára, és nem bántanak senkit, ha őket is békén hagyják.
Békésen, kérődzve unatkoznak, mintha rajtuk kívül senki sem volna a világon.

Nem így a vadászterületen! Saját tapasztalatom szerint pontosan tudják, hol
a nemzeti park és a vadászterület határa. Azon túl óvatosak és meggondoltak.
Tudják, hogy a bőrükre megy a játék. Sokkal intelligensebbek, mint azt
gondolnánk, vagy kinéznék belőlük, még ha a “marhafélék” családjába is
tartoznak.

 

VADÁSZTERÜLETEK

Az úticél kiválasztása nem egyszerű dolog. A sok színes ajánlat közül
természetesen olyan helyet kell keresni, ahol van is kafferbivaly. Erre
legalkalmasabbak Afrika keleti éd délebbi országai. A sikerrel leginkább
kecsegtető országok az eddigi trófealisták szerint erősségi sorrendben:
Tanzánia, Kenya (itt sajnos 1977 óta tilos nagyvadra vadászni) Zambia,
Zimbabwe, Botswana. Az utóbbi években a polgárháború miatt nincs adat
Mozambikból, csak kevés lehetőség van vadászatára. A Dél-Afrikai Unió keleti
és északi oldalán fordul még elő, főleg nagyobb kiterjedésű vadászfarmokon.
Ezen kívül elvileg még további hét országban lehetne kafferbivalyra
vadászni, de ott a politikai és gazdasági körülmények miatt esetenként
nehézségekbe ütközik a vadászat lebonyolítása.
Az ajánlatokat mérlegelve nehéz dönteni, de nem mindig a legdrágább a
legjobb, és a legolcsóbb a legrosszabb. Mindenesetre Tanzánia és Zimbabwe
adja ma számban és minőségben a legtöbb jó trófeát. Azonban a legjobb
szarvak Tanzániából és Kenyából származnak. A legerősebb, pontosabban a
legnagyobb terpesztésű bivalyszarv a tanzániai Manyara-tó környékéről való,
a Mto wa Mbu (Szúnyog folyói) vadászblokkból, a külső pontokon mért
terpesztése 64,1/4″ (hüvelyk) 162,6 centiméter. Érdekessége a dolognak, hogy
ez a kafferbivaly, egy tehén volt!
A szavannák világa lenyűgöző. Hegyek, dombok, völgyek, síkságok váltogatják
egymást. Galériaerdők, vízmosások, nádasok, kisebb mocsarak, sziklakopják
teszik még változatosabbá a tájat. A szavannák a sok kérődzőn kívül még
gazdag életteret nyújt a sokszínű bogár- pillangó- és hernyóvilágnak, ami
aztán magával hozza, hogy nagyon sok madárfaj jeleneik meg. A legérdekesebb,
hogy a legtöbb füvet a termita hangyák falják fel. Az évi növekedés
kétharmad részét ők fogyasztják. Többet, mint az összes kérődző együttvéve,
beleértve az elefántokat, zebrákat, bivalyokat, antilopokat és gazellákat.
Az ilyen szavannán álom vadászni, nap mint nap cserkészgetve vándorolni, és
a természetet eredeti, mondhatnánk paradicsomi állapotában átélni,
megfigyelni.
Esős években, megfelelő magas páratartalom mellett némelyik fűfajta naponta
8-15 centimétert is tud nőni. Az afrikai füvek sok faja nagyon gazdag
tápanyagokban és fehérjében, ezért a nagy számú kérődző követi az
esőpásztázta sávokat, amelyek évente változnak, mint ahogy a szavanna is
naponta változik. Így sokszor évente 1500 kilométert is vándorolnak a jó
legelőket követve. Ahol ma hatalmas csapatok legeltek, másnap már alig
látunk pár antilopot vagy gazellát.
A kafferbivaly nem vándorol, mint a gnúk és a zebrák nagy része, mivel
mindennap innia kell, ezért nem távolodik el a megszokott legelőitől,
itatóitól.

 

BIKÁK KORMEGHATÁROZÁSA

Aki még nem vadászott kafferbivalyra, annak minden bika szarva egyforma. A
kísérő hivatásos vadásznak, ha csak nem igazi szakember, oly’ mindegy, hogy
milyen bikát lövet oldalba. Neki csak az a fontos, hogy minél egyszerűbben
ejtse el a vendég, és közel legyen az úthoz. Igyekeznek a vendéget minél
hamarabb lövéshez juttatni, sokszor “kényszerítik” arra, hogy lőjön,
mondván, jobb helyzet már nemigen lesz. Így gyakran megesik, hogy fiatal
bikát lövetnek, akarattal!
Ezért tehát jó vigyázni, mert ha már elcsattant a lövés, akkor fizetni kell,
még ha gyatra is a trófea. Pedig, ha van türelmünk és kivárjuk azt a bikát,
amire már régóta fáj a fogunk, akkor az eredmény sem marad el. A kezdő
Afrika vadász csak hosszas szemlélődés és tapasztalat után ismeri fel, hogy
mi is áll előtte, de nem nagy ördöngösség az egész, ha jól odafigyelünk.
Néhány egyszerű támpont a kor meghatározáshoz:

Fiatal bikák

A bivaly kb. 3-4 éves korra fejlődik ki teljes nagyságára, de ekkor még a
szarvai nem teljesen érettek. Ha az előttünk álló bika szarvai, illetve
szarvvégei “becsavarodnak”, tehát erősen befelé kunkorodnak (crul) és
hosszan hegyesednek, esetleg a végükön még egy kis “kunkor” is van, az
általában fiatal bika, ne lőjük meg! A szarvak ugyanis ebben a korban még
gyorsabban nőnek, mint ahogy azokat viselője le tudná koptatni.
Ha jól odafigyelünk, mielőtt lövésre kerülne a sor, akkor megfigyelhetjük,
hogy hol fejeződik be a szarusodás a fejtetőn, a bázisnál. A fiatal bikáknál
ez általában a fülek fölött, ugyanúgy, mint a teheneknél. Ha ehhez még
hozzájárul az is, hogy a feje teteje, ahol az elszarusodott pajzsnak kellene
lennie, világos, azon felül még puha és szőrös, akkor ez a rész vagy a
lefőzésnél vagy a rohasztásnál (macerálás) során legnagyobb bánatunkra le
fog válni, ami biztos jele annak, hogy fiatal, nem lőni való bika volt!
A fiatal bikák testalkata nyúlánk, elejük valamivel magasabb és masszívabb,
míg hátsó részük fiatalosan soványnak tűnik. Testük inkább háromszög alakú,
hátrafelé keskenyedve. Fejük és szarvuk nagynak tetszik a testhez
viszonyítva. A fiatalabb és középkorú bikák színe legtöbb esetben
mélyfekete, főleg Afrika délebbi részén, többé-kevésbé dús, rövid
szőrzettel, kevés sebhellyel és dörzsöléssel, ami nyomán foltokban hiányzik
a szőr. Az egyenlítőtől északra találkozhatunk már barnásabb szőrűekkel,
Ugandától és Dél-Szudántól nyugatra viszont már előfordulnak vörösebb
szőrűek és keveredések a nyugat-afrikai bivallyal.
Fiatalabb bikák nagy része még a csapatokban él, tehenekkel és borjakkal
vegyesen. Szertelenek és játékosak. Bambán, kíváncsian néznek a világba, nem
ismerve a veszélyeket. Az oroszlánok ezek közül zsákmányolják a legtöbbet.

Középkorúak

A középkorú és az érettebb bikák szarvhegyei legtöbb esetben már felfelé
állnak, ha szemből nézzük őket, de mindig akad kivétel is. Ez az állapot kb.
5-8 éves kortól kezdődik. A szarv minősége függ még pár külsőségtől amelyre
figyelni kell: A fejtetőn a szarvképződmény már befejeződött, a pajzs
szarusodása két oldalról majdnem összeér, csak egy kis függőleges szőrös
(vagy kopasz) csík választja el őket egymástól. De van olyan bika,
amelyiknek sohasem ér össze a “választéka”, viszont mindenhol jól láthatóan
határolódik el a kész szarv széle a bőrtől. Ez a legfontosabb egy szarv
megítélésénél, hogy felismerhetőek legyenek a különbségek, hogy mi a szőrös
bőr és mi a kész, kemény szaru.
A szarvterpesztés ebben a korban a legtöbb esetben nagyobb, mint a test
szélessége, ha szemből nézzük, ezért a szarvak nagynak tűnnek. De vannak
nagyon kurtaszarvú egyedek is, amelyeknél sohasem lesz nagyobb a terpesztés.
Ilyen előfordulhat északon és délen is, de Afrikában délebbi részein
általában kisebbek a szarvméretek.
A bivalyszarv számtalan változata figyelhető meg még egy csapaton belül is,
amit aztán európai “tudósok” arra használtak fel, hogy alfajokra osztották a
kafferbivalyokat. Ám ezek a megállapítások egy idő után nem állták meg a
helyüket még a tudományban sem.
A középkorú bikák már inkább szürkébbek, ritkább szőrzetűek. Fejükön,
hátukon, oldalukon és a medencecsont kiálló részein hiányos, kopott a
szőrzet, fülük rojtos. Álluk alatt a lebernyeg már jól látható, de még nem
ér el a szájuk szögletéig. Testformájuk téglalap alakú, masszív, telt, teli
izmokkal, ha egészségesek és jó legelőn élnek. Az ilyen bikát meg lehet
lőni, jobb már nem lesz, esetleg a homlokpajzs szarusodhatna még, de a
terpesztés nem lesz nagyobb. Ebben a korban még a szarv anyaga rugalmas,
ezért ritkán lehet látni törtszarvú vagy cserepesen töredezett pajzsú bikát.
Ezek közül kerül ki a legtöbb hibátlan és tetszetős szarvú trófeaviselő.

Öreg kafferbikák

Az öreg bikák szarvvégei kopottak, vagy legtöbb esetben letörtek,
töredezettek. A szarvhegyek kúposra kopottak és kifelé vagy még felfelé
állnak. Szemből nézve az egész trófea vastag, tömzsi, a terpesztés sokszor
jóval kisebb, mint a testszélesség. A “választék” jól látható a fejtetőn. A
homlokpajzs nemritkán cserepesen töredezett, rétegekben hiányos. Nagyon öreg
bikák szarva simára csiszolt, hiányzik róla minden kis rücsök, bemélyedés,
rovátka, sokszor csillogó, ha tiszta. Az ilyen öreg legények már sokkal
többet koptatják a szarvukat, mint amennyit az évente nő. Ezért az
elkezdenek fogyni, míg végül csak a csupasz homlokpajzs marad csak öregkori
fejdísznek.
Viszont az nem szabály, hogyha a homlokpajzs a fejtetőn összeér, akkor a
bika már feltétlenül öreg. Van olyan öreg bika, amelynek sohasem volt
összenőve a szarvtöve. Ilyenkor figyeljük meg a test dimenzióit is, nehogy
tévedjünk. Az öreg bikának legtöbb esetben “kos orra” van. Azon kívül sűrűn
előfordul, hogy a nyak alatti bőr – a lebernyeg – kezdete elér egészen az
álláig.
Jó szempont még az életkor becslésnél, hogy az öreg bikák teste majdnem
mindig kopasz, gyér szőrzetű, palaszürke színű. (De láttam koromfekete, dús
szőrű, de nagyon lekoptatott szarvú öreg bikát is!) Szemük bedagadtnak
tűnik, mogorva, komor, flegmatikus képpel néznek a világba, lógó orrukkal
olyanok, mint a reumás öregemberek. Általában egyedül, vagy ketten-hárman
járnak, elhúzódva a nagy számú asszonynéptől és a zajos gyerekseregtől. A
tehenek körül inkább a fiatal, legfeljebb középkorú bikák legyeskednek.
Ezért nagyon ritkán, vagy csak kevés öreg bikát lehet látni a nagyobb
csapatokban. Van úgy, ez azért ritkábban történik meg a bivalyoknál, inkább
elefántoknál és orrszarvúknál lehet megfigyelni, hogy egy öreg bivalybika
egy fiatalabb bikát, “aszkárit” (őrt) választ maga mellé társnak. Ezért
vigyázni kell, ha két-három kafferbika van egy kis csapatban, hogy melyiket,
vagy melyikeket lőjük meg (dubléra), mert esetleg megkeseredhet a szánk íze,
ha egy ilyen mester dupla összejön.
Öregnek – ugyanúgy, mint a szarvasbikák között – a 12 év fölötti bikák
számítanak. Egy kafferbika 15-20 évig is elél, feltéve, ha az oroszlánok
találnak könnyebben elejthető zsákmányt, vagy egy vadász nagy kaliberű
golyója idő előtt utat talál a bordák között, megpecsételve a remete sorsát.

 

SZARVFORMÁK

Azt mondhatjuk, hogy két alaptípus van a szarvak között:
1. A “szétálló” a látványosabb, amikor a szarvak kis esés után, majdnem
vízszintesen oldalra jól kihajlanak, táblásan “szétállóak” és a végükön kis
(vagy nagy) félkörrel felfelé hajlanak és hegyesednek.
De az ilyen bikáknál a homlokpajzs legtöbb esetben elég lapos és esetenként
keskeny, de ennek ellenére jól mutatnak, mert nagy a terpesztés.
2. A “nagycsavarodású”
A másik gyakori szarvforma a “nagycsavarodású” amikor a homlokpajzs
erőteljes és sisakszerűen két “fél dinnyéből” áll. A szarvak a fejtetőről a
fülek fölött erőteljesen lefelé hajlanak, szinte lefolynak, majd nagy ívben
visszafordulnak, felfelé és befelé.
Az ilyen szarvak nem olyan látványosak és a külső terpesztésük is kisebb,
mint a “szétálló” szarvúaké, de sok esetben a szarv élen mért hosszúság
nagyobb, mint a szétálló szarvúaknál. Ezért is változtatták meg a régebbi,
egyoldalúan csak a külső terpesztésre alapuló mérést a Rowland Ward
felméréseknél, és ma már külön mérik a homlok feletti szarv éleken a
hosszúságot is.

 

VADÁSZATA

Egy felmérés bizonyítja, hogy az európai és amerikai vadászok 10%-a komolyan
érdeklődik a kafferbivaly vadászata iránt!
A kafferbivaly vadászata színes, izgalmas és főleg nem veszélytelen! A
bivaly előfordulása változatos, mivel megtalálhatók a kietlen, rövidfüvű
szavannákon, a folyópartok galéria erdeiben és a hegyi – esős – őserdők
magasabb régióiban is.
Az igaz, hogy szerintem a szavannán elejtett bivalybika elejtése annyi,
mintha az otthoni legelőn egy szarvasmarhát oldalba lőnénk. De vadászatuk az
őserdőkben a “legegészebb férfit” kívánó feladat. Itt ugyanis a takarás
miatt legtöbbször közelre, néha túl közelre kerülhetünk hozzájuk. Félni
azért nem kell, de tartani tőlük és főleg tisztelni őket, azt igen!
Szerény tapasztalataim és véleményem szerint a kafferbivaly messze nem olyan
gonosz, mint a híre! Ok nélkül ritkán támad. Habár ha egy bika beteg, vagy
sebzett, bizony rossz néven veszi, ha fájdalmai közben zaklatják.
Öreg barátom, Magyar Jóska, Isten nyugosztalja, mesélte, hogy egy bika
megtámadta és utána vetette magát. Sikerült egy fa mögé ugrania, de a bika a
fa körül kergette. Amint fogta a fát, a bika meglátta a kezét és a szarvával
odavágott. El is találta úgy, hogy egyik középső ujját amputálni kellett. De
az ütés után sikerült felmásznia a fára. Amikor a bika ezt látta, mérgében
elkezdte harapdálni a fa kérgét!
De ez sem mindig van így. Számtalanszor könyörögtem már magamban, hogy a
súlyosan sebzett bikám megálljon, “férfi legyen a talpán” és nekünk
forduljon, hogy legyen már vége a keserves bújócskázásnak.
Ez a szép a bivaly vadászatában, hogy kiszámíthatatlan. Ezért izgalmas!
Természetes, aki csak egy-két alkalommal vadászik kafferbivalyra, azt nem
valószínű, hogy az első útjába kerülő fel is fogja öklelni, sőt, biztos,
hogy nem! De ha sokat járunk utánuk, akkor megeshet, mint azzal a bizonyos
korsóval, meg a kúttal.
A bivalyvadászathoz nyugalom és türelem kell.
Szemlélődve, időt hagyva, sokkal többet érünk el, mintha ide-oda
futkároznánk.
A bivalyvadászat a legritkább esetben autós vadászat.
Legtöbb esetben a hajnali nyomokat keressük, és azt követjük lopakodva, amíg
utol nem érjük a csapatot. Személy szerint a legjobban szeretem, és a
legeredményesebbnek tartom, ha a 2-3 fős kivert “öreglegények” nyomát
követjük. Ez kemény munka ugyan, de ha ezeket elérjük, akkor biztosan
találunk köztük olyan korút és szarvút, ami megnyeri a tetszésünket. Az
ilyen bikákat könnyebb belopni, mint a nagy csapatokból kiválogatni a
megfelelőt és úgy meglőni, hogy a többi, ami körülötte áll, vagy legel, ne
kapjon egy darab ólmot, vagy lövedékszilánkot. A nagy csapatokban ritkábban
találunk öregebb bikát, inkább a fiatalabb és középkorúak legyeskednek az
asszonynép körül. De nem szabad feladni a reményt, ha egy csapat közelébe
kerülünk. Minden aspiránst tüzetesen meg kell vizsgálni a távcsővel, mert
hátha! A nagyobb csapatokban az öregebb bikák a széleken és inkább hátrább
találhatók. Tehát ha szépen legelve ballag a csapat, vagy ha a vízre húznak,
legyünk türelemmel. A bikák is elénk kerülhetnek, ha jó és kitartó a
szelünk. Ekkor kedvünkre válogathatunk.

A kafferbivalynak vizuálisan az ember csak akkor veszélyes ellenfél, ha
felegyenesedve megy feléje. Ha kúszva-mászva, jó széllel közeledünk, és ezt
észreveszi a szemes bivalycsapat, akkor kíváncsian elindulnak feléje, hogy
megnézzék mi is az, ami ott bujkál a fűben. Ilyenkor mulatságos jeleneteknek
lehetünk tanúi. Amíg nem kapnak szagot tőlünk, addig bátran jönnek. Amint
egy áruló szellőcske az orrukba vágja a legfinomabb emberszagot, abban a
pillanatban megváltozik a helyzet. Ilyenkor az egész csapat vezényszóra
“haptákba vágja magát”, majd megfordul és méltatlankodva ugyan, de
menekülésre veszi a dolgot.
Számtalanszor bekúsztam fekete, bátor és tapasztalt kísérőimmel a
bivalycsapatba.
Nem egyszer volt úgy, hogy a puskacsővel megérinthettem volna a legközelebb
legelő bivalyt, és nem történt utána semmi baj! Mindezt azért írom itt le,
hogy vége legyen már a szörnyű meséknek, amelyet trófea- és nagyvárosi
vasárnapi vadászok terjesztenek.
A “letaposás” veszélye csak a mesékben él! Az igaz, hogy volt úgy, hogy a
megriasztott csapat mindent törve-zúzva elindult egy irányba, és az
véletlenül felém vezetett, de a tehenek mikor észrevettek, mind nagy ívben
kikerültek és a rémülettől kifordult szemekkel, még jobban “bekapcsoltak”,
hogy minél távolabb kerüljenek tőlem.

De azért az a bizonyos “zabszem teória” ugyancsak fennállt nálam is!
Ez természetes. Minden egészséges embernél ez történt volna.
Szeretnék egy esetet elmondani, hogy ezzel is érzékeljem, hogy milyen jó
orruk van a bivalyoknak, és milyen különbségeket tesznek még az emberi
szagok között is:
Tanzániában a Meru hegyen dolgoztam Dr. Nagy Endrénél mint fővadász.
Délelőttönként értünk az embereink szálláshelyére, ha vittük a váltó
személyzetet, vagy az utánpótlást az ellátásukhoz. A vadászházunktól talán
100 méterre volt egy kis tó, amiben minden alkalommal 10-15 kafferbivaly
hűsölt.
Számtalanszor megfigyeltem, hogyha feléjük fújt a szél, a bivalyokat nem
izgatta az embereink szaga, akik a házak között dolgoztak, vagy várták a
váltást.
Ugyan úgy kérődzve pihentek tovább, mintha nem is éreznék a feketék szagát.
De viszont, ha befordultam a ház udvarára, és kiszálltam a Land-Roverböl, ha
feléjük fújt a szél, nem tudtam elszámolni tízig, már az egész csapat lábon
volt, és nagy robajjal menekült az erdőbe. Tehát, különbséget tettek az
embereink szaga és a miénk között, mert mi, fehérek vadásztunk csak rájuk.
“Úgy néz rád, mintha egy nagyobb összeggel tartoznál neki!” írta az amerikai
vadászíró, Róbert Ruark.
Egy másik Afrika ismerőnek pedig az volt mindig az érzése, ha egy
bivalycsapattal találta magát szemben; “Ha még egy lépést tesztek felénk, mi
is nektek megyünk!”
A kafferbivaly vadászata természetesen nem csak lövésből áll. Annál sokkal
többől!
Tervezgetésből, készülődésből, fegyverek és hozzávaló lőszerek
kiválogatásából, kipróbálásából. Utazásból, új emberek és tájak
megismeréséből, vadászkalandokból és zsákmányolásból. Sajnos sokak számára a
valódi természetben való vadászat nem sokat jelent, mert vagy nem ismerik,
és mivel nem ismerik, félnek tőle. Ezért nem is érzik otthon magukat benne.
Manapság Afrika-szerte csak hivatásos vadász kíséretében lehet
kafferbivalyra vadászni. Ezek a profi vadászok pedig nagyon vigyáznak, hogy
a “kuncsaftnak” nehogy baja essék.
“Biztonsági intézkedésként” sokszor előzetes kérdezősködés nélkül, ha úgy
látják, hogy a “kliens” bajban van, bele-bele durrantanak első lövésünk után
a kiszemelt zsákmányunkba. (Néha még előtte is!) Természetesen az ilyen
vadásztatásnak nem mindenki örül, de a legtöbb kísérőt nehéz lebeszélni,
hogy fegyverét használja. Ezért, mielőtt elkezdünk vadászni, a legjobb, ha
megbeszéljük a hivatásos vadászunkkal, hogy mikor használja a fegyverét. Ha
egy hivatásos látja, hogy komolyan gondoljuk a dolgot, a megegyezéshez fogja
tartani magát. De még így is előfordulhat, hogy segítségre szorulunk, és
akkor nem kell szégyellni. Mert arra legyünk felkészülve: Afrikában mindig
minden máshogy fog történni, mint ahogy azt mi elképzeltük, vagy szeretnénk.
Ilyenkor örülnünk kell, hogy ha a vezetőnk jól bánik a duplagolyósával, és a
segítségünkre siet, mert inkább legyen 1 – 2 lyukkal több a bivaly bőrén,
mint a miénkén akár egy is. Mert az ilyen “lyukak” lehetnek nagyon súlyosak.

 

FEGYVERHASZNÁLAT

Sohasem szabad csőre tölteni, és a ravaszt elnyomva “ráereszteni”a zárat az
éles töltényre!
Főleg a Mauser 98-as toló-forgózárasoknál megeshet, hogy a terepjáró
rázkódásaitól az ütőszeg valóban “beüt”! Van egy amerikai “vadászíró”, aki
ezt a “biztosítást”ajánlja könyvében:”Death in the long gras” szó szerint
értendő, amiről ír: “Halál a magas fűben”!!! Csak nem a vadra nézve, hanem a
terepjárón ülőkre!
A puska mindig töltetlen (csak a zár alatt, a tárban legyen töltény.) Mindig
van annyi idő, hogy csőre töltsünk, de csak ha leszálltunk a terepjáróról.
Duplagolyósokat is csak akkor töltsük meg, ha elkezdünk cserkészni a már
kiszemelt vadra. Ezek az óvintézkedések érvényesek a síkvidéki és hegyi
őserdőkben is. Ezen kívül a legjobb, ha magunknál tartjuk a puskáink
töltényeit, de övön, vagy zsebben, tokban, hogy ne csörögjön.
A többi legyen elzárva a kofferunkba. Nem ajánlatos, hogy kísérőinkre bízzuk
azokat!
Egyrészt ha sürgősen kell, akkor az illető nincs elérhető közelségben.
Másrészt 1-1 töltény “kölcsönvevése” komoly anyagi haszonnal jár fekete
kísérőinknél, és ezért nagy a kísértés.
A szafári végére esetleg észrevesszük, hogy egész marokra való töltényünk
hiányzik.
-“Elveszett”! – Mondják a kísérők, vállukat vonogatva. Az ilyen “elveszett”
töltények hamarosan utat találnak a környező orvvadászokhoz! Természetesen
jó pénzért.
Ezzel nem akarom azt mondani, hogy mindenhol és minden fekete lop. De nagyon
sok afrikainak csak az jár a fejében, (mindegy, hogy fekete vagy fehér a
bőre!) hogy hogyan tudnának minél többet legombolni a vadászvendégről. Ez
történhet akár legálisan, de a legtöbben nem riadnak vissza az illegális
dolgoktól sem. Nem kell kísérteni őket!
Inkább “ajándékozzuk” meg őket a megkívánt dolgokkal, minthogy önállósítsák
magukat, és maguk vegyék el.
Céltávcső; igen – nem?
A .416 / 10,57 mm kaliberen felül már nem szerelnek a fegyverekre
céltávcsövet.
Itt már oly nagy a hátralökés, hogy veszélyes lehet egy céltávcső a
vadászra.
Pár éve márkásabb céltávcső gyártók, (Zeiss, Leipold, Swarovski) kihoztak
rövidebb céltávcsöveket, amelyeknél az emberi szem és a hátsó lencse közötti
távolságot 8 centiméterről 9,5 centiméterre növelték, biztonsági okokból.
Egy céltávcső mindig jó a fegyveren, két okból is, ha megszoktuk otthon;
1. ha gyorsan kell lőni, csak két pontot kell összehozni: szálkereszt és
vad.
2. egy pontosabb lövés lehetséges, még ha közelre is kell lőni. A
céltávcsőben látjuk, hogy a golyó útjába nem kerül ág, fa, bokor.
Csak kisnagyítású céltávcsövet szereltessünk fegyverünkre; 1 – 1,5 -ös
nagyítással.
Az újabbakon van már bekapcsolható piros elektromos pont, vagy kereszt, ami
nagyon jó, ha sötét erdőben vadászunk, vagy a bivaly árnyékban áll. De
nagyon jó hajnali és esti szürkületben is, amikor már nem nagyon látjuk az
egyszerű fekete szálkeresztet.
Ezen kívül 50 év felett változik a szem erőssége, éleslátása, és már nem
mindenki tud nyílt irányzékkal pontosan lőni, mert vagy nem látja jól az
irányzékot, vagy a vad homályos.
Ilyenkor nagyon jó a céltávcső!
Fontos még, hogy a céltávcső könnyen levehető legyen a fegyverről, mert ha
sűrűben kell követni az esetleg sebzettet, akkor a céltávcső csak hátrány
lehet.
Ugyan akkor a céltávcső használata sok előnnyel járhat, ha otthon már
megszoktuk, és mindig rajta van a fegyverünkön. Ilyenkor maradjunk annál,
amit megszoktunk. Az afrikai nap alatt úgyis mások a fények. Minden messzebb
van, pedig közelebbinek látjuk, mint otthon, mert a fény erősebb és ezért
jobban meg van világítva. Ezen kívül más a levegő összetétele. Sokkal
tisztább, ezáltal jobban látunk!
Minden vadra csak úgy emeljünk fegyvert, hogy tudjuk, hogy golyónk oda megy,
ahova kell, és ezzel jár, hogy a legmegfelelőbb felszerelést választjuk
ezért!
Egy ilyen bivalyvadászatnál kijön sok emberből az igazi “énje”.
Sokan nem is tudják, hogy mi lakozik bennük, pozitív, mint negatív
értelemben!
Sok mindent láttam, az évek alatt! Évtizedes barátságok szakadtak meg
pillanatok alatt, és életre szóló, igazi barátságok szövődtek napok alatt.
Mindenesetre kafferbivalyra csak nagyon jó idegzetű vadász induljon.
Aki szereti az idegfeszítő vadászatot és a férfias sportot, biztosan jól fog
szórakozni, és egy életre szóló élménnyel és egy gyönyörű trófeával tér
haza.
Ráadásul még saját magát is megismeri úgy igazából az ember. Mert ne higgye
senki, hogy ismeri magát, ha szorul a kapca! Sok mindenre nem is gondolunk,
amíg nem vagyunk (vélt) bajban, hogy hogyan is fogunk reagálni helyzetekre,
amiben még sohasem voltunk.
Egy ilyen élmény, később valószínű az egész életünkre kihat.
Magabiztosabbak, meggondoltabbak és valószínű, hogy szerényebbek leszünk.
Aki kiállta ezt a próbát, az más szemmel nézi a világot és az otthoni
vadászatokat is. Nem lebecsülendő egy ilyen élményanyag és
tapasztalatsorozat. Minden a helyére kerül az emberben mind pozitív és
negatív értelemben. Megváltozik a vadászathoz, de a természethez való
viszonyunk is. Kijózanító a hatalmas testű vad életereje, és a magunk
kicsiségének felismerése. Távol áll tőlem, hogy misztifikáljam a
kafferbivaly vadászatát. De rájövünk, hogy semmit, de szó szerint semmit sem
tudtunk addig az igazi vadászatról.
Ezen kívül talán még az juthat eszünkbe, hogy milyen parányiak is vagyunk,
még ha oly fontosnak és nagyszerűnek hisszük magunkat a nagy kaliberű
puskáinkkal a kezünkben.
Egy kafferbivaly meglövése sok mindent megváltoztathat az életünkben.

 

A JÓL ELHELYEZETT TALÁLAT

A kafferbivalyt nem véletlenül tartják az egyik legkeményebb vadnak a
világon!
Az első lövés a legfontosabb! Nagyon koncentráltan, meggondoltan kell a
golyót elengedni. Ezért a lövésünk és a jó találat nagyon fontos a
vadászatunk további kimenetele végett, és az majdnem mindegy, hogy milyen
(nagy)- kalibert használunk.
Ne álltassuk magunkat azzal, hogy a nagy kaliberű puska golyója majd esetleg
“elintézi azt” amit mi nem jól kezdtünk el. Tehát még a legnagyobb
kaliberrel is lelkiismeretes, pontosan oda találó golyót kell az útjára
engedni, ami gyorsan elvégzi a dolgát.
Természetesen minél nagyobb testű egy vad, annál jobban tart tőle a vadász,
és annál nagyobb a vadászláz! No meg a híre a bivalynak, az azért ott bujkál
valahol koponyánk mélyén. A legtöbb esetben van idő, (rengeteg idő) ha a
bivalyok, vagy a bivalycsapat lassan legelve közeledik, ill. vonul el
előttünk, hogy egy biztos, és nyugodt golyót engedjünk útjára.
Rácserkészni a kiszemelt bikára, vagy hagyjuk közel jönni, amennyire csak
lehet!
A legjobb távolság 20-60 méter! Ez veszélyesnek látszik első látásra, de a
valóságban nem az, ha ismerjük a bivalyok tulajdonságait, és egy megfelelő
nagy kaliberű fegyver van a kezünkben! Meg tudunk is vele bánni!
De sohase lőjünk 80 méternél messzebbre! Ezek a kaliberek nem arra valók.
Az első golyónkkal semmi esetre se a nyakra lőjünk. Az olyan izomkötegekkel
van “védve” és a gerinc eléggé alacsonyan helyezkedik el, hogy legtöbbször
csak egy “üres” izomlövést produkálunk, vagy rosszabb esetben a szarvat
találjuk el. Mindig a bivaly oldalára, vagy ha egy kicsit “srégen”áll, akkor
is a nyaktövére, vagy ha elfelé legel, akkor az utolsó bordára célozva
engedjük el azt a fránya golyót.
Őszintén megmondva, én személy szerint nem nagyon szeretek “teljesen
keresztben” álló bivalyra lőni. Jobb, ha egy kicsit “rézsút”- “srégen” áll a
bika. Így hatékonyabbnak tűnik a nagy golyó munkája. Nagyon jó, és hatásos
elölről szembe, a szügy közepébe, de inkább az alsó részébe “tenni” a
golyót, főleg ha közelre kell lőni, és térdelve lövünk.
Mindig csak álló bivalyra lőjük első golyónkat! Mozgásban lévő vadra már
csak akkor szabad lőni, ha sebzett. Sohasem “magasat fogni”! Még ha a bivaly
oldala olyan csábítóan magasodik is előttünk. A bivaly “lelke”alacsonyan, a
test alsó harmadában van, itt helyezkedik el a “gépház” amelyben a szív és a
tüdő kap helyet. A legjobb, ha golyónk mindkettőt éri, miután a lapockát,
vagy a könyökcsontot tört, és ettől kinyílva, expandálva, súlyos sebeket ejt
a két fő életfontosságú szerven.
Az európai vadászatokra kevésbé, de az afrikai vad több nagyobb fajtájára
használnak kemény részleges- vagy teljes köpenyű, esetenként egy anyagból
készült lövedékeket, gömbölyű, vagy kissé lapított első résszel. Ezek
kimondottan a nagy és veszélyes nagyvadak elejtésére készültek. Egy-egy
kafferbivalynál, elefántnál, vízilónál, ma már ritkábban orrszarvúk
elejtésénél elengedhetetlenek ezek a csont-törő, hatalmas izomkötegeket és
csontokat átütő lövedékek.
Az első lövés mindig egy kemény, részleges köpenyű Swift A-Frame,
Woodleigh-t, vagy Barnnes X lövedék legyen. Ezt ajánlja a legtöbb hivatásos
vadász is, de minden esetben bízzuk a választást vadászunkra. Neki kell
felelnie a következményekért, és jobb a béke, amíg együtt vadászunk
valakivel, aki valószínű többet ért a dologhoz, vagy legalábbis nagyobb a
tapasztalata.
A részleges, kemény köpenyű lövedékek adják le legjobban az energiájukat,
amire feltétlenül szükségünk van, hogy egy ilyen szívós és nagytestű vadat
elejtsünk. Azon kívül, így tudjuk elkerülni, hogy ha csapatból lőjük ki a
megfelelőt, esetleg a takarásban mögötte megbújókat nem sebezzük meg. Legyen
nálunk mindig legalább kétféle lőszer, teljesköpenyű, és kemény, de
részleges köpenyű. Otthon már próbáljuk ki és úgy válogassuk össze a két
különböző lövedéktípusút, hogy azok lehetőleg 80 méterig összelőjenek, és 5
centiméteres körben maradjanak.
Csak a 9,3 x 64 Brennekével és a .375 H&H Magnum kaliberrel lőjünk először
teljes köpenyű lövedékkel! Ezeknek a kalibereknek kevés a tartalék
energiájuk, (vagy puha a lövedék) ezért fontos, hogy mélyreható legyen az
első lövésünk. Természetes megeshet, hogy bármelyik teljes köpenyű lövedék
átütheti a bivalyt, ezért csapatbikánál mindig vigyázzunk, hogy van e
mögötte másik vad.

Sokéves tapasztalatom azt mutatja, hogy végső soron csakis a jó minőségű
(esetenként drága) lőszer a legjobb. Fogadjuk meg az ez irányú tanácsokat,
bárhonnan jönnek, mert bosszantó, ha végre, sokéves epekedés után eljutunk
Afrikába, kiadva egy nagy halom pénzt, hogy életünk nagy álma beteljesüljön,
és akkor pár forinton múlik, hogy eredményesen és megelégedve megyünk e
haza, vagy bosszankodva.
A lényeg az, hogy golyónkat pontosan oda küldjük, ahova kell és az elejtésre
szánt vad ne szenvedjen.
A fegyver az egy “zárt egység” azon nem tudunk változtatni, de ha kikeressük
és megtaláljuk azt a lőszer összeállítást amelyet legjobban “emészti” meg
puskánk, akkor biztosan eredményesek leszünk. Tehát a pontosan hordó fegyver
nagyobb bizonyosságot nyújt, még ha olcsóbb és egyszerűbb is, mint a
“kihímzett” és drága, de bizonytalanul hordó puska. Nagykalibereknél
általában egy gyártmány töltényei, ugyanazon súlyú teljes- és részleges
köpennyel szerelve, azonos ballisztikai teljesítményűek.
Vigyünk elég töltényt magunkkal! Ez azt jelenti, hogy egy bivalyra
számoljunk legalább 5 töltényt. Ezen felül még 1-2-szeri ellenőrző lövésre
lehet szükségünk, ha a terepjáróban a fegyver leesik, eldől, vagy elesünk.
Ilyenkor, ha távcső van a fegyveren, feltétlenül kell egy ellenőrző lövés.
Ha a távcső elállítódott, akkor kell 5 -10 töltény az újbóli belövéshez.
(Feltéve, ha értünk hozzá!) Tehát, bivalyonként 10 darabot számoljunk
mindennel együtt! Ha nem használjuk el mindet, az sem baj. Jó lesz a
legközelebbi vadászatra. Mert biztos, hogy visszakívánkozunk oda, ahol talán
életünk legszebb vadásznapjait töltöttük!
Drága, főleg billenő csövű fegyvereket, ha nem muszáj, ne vigyünk Afrikába.
Jobb az egyszerűbb kivitelű, de strapabíró toló-forgózáras. Ha duplagolyóst
vásárolunk, vagy jobb esetben készítettünk, akkor is csak az egyszerűbb, de
jobb kivitelűt vegyük.
A nyitott gépkocsin egész nap száll a por, ami nem éppen előnyére szolgál
egy billenő csöves zárszerkezetének. A vadat követve köveken, sziklákon,
sűrű bokrosban, ami tele van a tíz centiméteres tüskétől az egész apróig,
karmolják a ruhánkat, puskánkat, felszerelésünket.
Egy ilyen drága fegyver gyönyörűen habos diófa agyán 1-2 nap után hosszú
karcolások éktelenkednek. Nem is beszélve a terepjárón össze-vissza
rázkódástól, ütődésektől némelyik fegyveren igencsak meglátszik, hogy
használatban volt.

Az a bizonyos “blatt” vagy magyarosan “platt” lövések ma már a gyors és
roncsoló lövedékek korában európai nagyvadra nem időszerűek. A lapockacsont
eltalálásával deformálódik (expandál) a köpenyes lövedékek, és iszonyú
roncsolásokat és tenyérnyi kilövéseket okoznak, ezzel sokat veszít az
elejtett vad a húsából, így a minőségéből. Ezért a fekete-lőporos világból
visszamaradt “váll-lap” vagy “lapocka” lövéseket, melyek annak idején
hatásosabbá tették a gyenge teljesítményű gömbölyű ólomgolyók és a fekete
lőpor teljesítményét, ma már csak a legvégső esetben használatosak,
Európában.
Nem így a bivalyvadászatnál, Afrikában! Ha lehet itt mindig a dolgok
“közepébe”kell találni! Így a könyökcsontot, vagy a lapockát jó ha eltalálja
golyónk!
Ami nem is olyan egyszerű, ezt mutatja a bivalyok “terítéke”…….a
vadászokból.
A művészi fejlövések nem mindig eredményesek. Legtöbbje csak a szarv
“plombálásából” áll. Inkább kezdjünk egy szép tiszta “alsó lappal”! Még
utána lehet esetleg a “művészi” fejlövéseket gyakorolgatni.
Ezzel szembe kell állítanom a skót származású D.M.W. “Karamoja” Bell
vadászati módjait, aki a múlt század kezdetén a német 98-as Mauser .275
Rigby kaliberével, ami nem más, mint a szintén német 7 x 57 mm-es, kb. 1000
elefántot lőtt a 10 grammos teljes köpenyű katonai tölténnyel! Ezen felül
rengeteg bivalyt és orrszarvút. De ő tudott lőni!!!!
Azért nevezték “Karamoja”- Bell – nek, mert szívesen vadászott ezen az észak
ugandai területen. Bell csak John Rigby cég által készített fegyvereket
használt, a 275 Rigby-n kívül még tizenhat különböző kaliberű Rigby fegyver
volt a tulajdonában.
Jól célzott lövéseit csakis az elefánt, orrszarvú és a bivaly fejére adta
le.
Pontosan tudta, hogy milyen szögben kell a golyót oda “tenni”, hogy oda
menjen, ahol hatásos is. Természetesen előzőleg több elefánt, orrszarvú és
bivalykoponyát szétfűrészeltetett, hogy ebben biztos legyen.
Még egy különlegessége volt az öreg Bell vadászatainak: vadjai zömét magas
elefántfűben és papiruszmocsarakban lőtte. Ezt úgy “eszközölte”, hogy
embereivel egy könnyű, hordozható üllőkés létrát építetett. Amelyet aztán
két megtermett fekete keményen tartott, amíg ő a magas fűből vagy nádból jól
kimagasodva, 10-20 méterekről kikereste a legnagyobb elefántbika, orrszarvú
vagy bivaly koponyáján a megfelelő pontot, ahova a golyóját “tette”.
Természetesen, ha szorult a kapca, egyik emberénél mindig ott volt
készenlétben az .465-as Nitro Express duplagolyós, amelyet aztán már a
földről sütötte az esetleges támadójára. A magas-ülőkéről csak a 7 x 57-est
lehetett használni! A nagy kaliberű .465-as biztosan ledöntötte volna!
Pár érdekesség még Bell – ről: Ő egy nagyon magas, 190 centimétert meghaladó
nagyon sovány ember volt, hatalmas testi és szellemi állóképességgel
megáldva.
Nagy gyalogló lévén, két – háromhetente egy új pár csizmára volt szüksége,
ami évente 25 párra rúgott. Mivel emberei nem bírták a lépést tartani vele,
időnként lecserélte az egész szafári csapatát is.
Bell 1880 – ban született Skóciában. Az alaszkai “aranylázban” még
tizenévesen részt vesz, majd a dél – afrikai “búr háborúban” is. 21 évesen
felcsap elefántvadásznak, és az alig ismert észak – nyugat ugandai
“Karamoja” tartományban, ahonnan a nevét is kapta, pár hónap alatt 6.651
kiló elefántcsonttal tér vissza, amiért egy kelet – afrikai angol
kereskedelmi állomáson 7.300 angol fontot fizettek ki számára. A saját
bevallása szerint kb. 70 ezer fontot keresett az elefántvadászatai alatt.
Bell bebizonyította, hogy egy 6,5 milliméteres lövedékével is el lehet azt a
hatást érni, mint egy 12 milliméteressel.
A többi korabeli elefántvadásszal ellentétben, akik inkább a szív – és tüdő
– lövéseket helyezték előnybe nagy kaliberű fegyverekkel, ő előnybe helyezte
az oldalról leadott precíz fej – lövést, amely az elefánt agyát célozta meg.
Lövései eredményesek, és hatásosak voltak. Ezt bizonyítja, hogy egyetlen
napon elejtett egyszer 19 elefántot, más alkalommal kétszer is 17 és 16 is.
Három különböző napon pedig naponta 15 -öt! Volt úgy, hogy három nap alatt
összesen 44 elefántot lőtt!
Bell még abban az időben vadászott a múlt század legelején (1902 és 1914
között) elefántra, amikor az ottani vad alig ismerte a fehér embert és annak
lőfegyvereit.
Mint vadászrepülő pilóta részt vett az első Világháborúban a kelet -afrikai,
egyiptomi és balkáni harcokban, ahonnan, mint kapitány szerelt le, magas
kitüntetéseket kapva.
40 évesen visszavonult skóciai birtokára és megnősült.
1951 – benn szív infarktusban, ágyban hunyt el a talán legnagyobb
elefántvadász.
Könyvei ma egy olyan kort idéznek, amely valószínű sohasem jön vissza:
1923 “The Wanderings of an Elephant Hunter”
1949 “Karamoja Safari” és halála után 1960 – ban jelent meg “Bell of
Africa”.

 

A BIVALYVADÁSZATNAL HASZNÁLATOS FEGYVEREK és KALIBEREK

Dél – Szudánban él a Dinka – törzs, de Afrika szerte vannak bátor törzsek,
amelynek férfi tagjai lándzsákkal vadásznak bivalyra. Minden harcos 3
lándzsával indul a vadászatra. Közelre lopják be a kiszemelt bivalyt a
csapat szélén, és egy-egy lándzsát vágnak belé. Erre az egész csapat
menekülésre fogja a dolgot. A vadászok olyan jó kondíciójúak, hogy felveszik
a versenyt a menekülő bivalyokkal, és “lefutják” azokat. Mikor a sebzett
megunja a versenyfutást nekifordul támadóinak. Erre lépnek közbe a többiek,
akik mind belehajítják a második-harmadik lándzsájukat a nagybeteg bivalyba.
Van úgy, hogy egyiknek-másiknak “elfogy”a lándzsája. Ekkor odafut az
áldozathoz, és a legkézreállóbbat kihúzza, majd újból belevágja, új sebet
ütve rajta. Ez a vadászati mód nem éppen veszélytelen, sűrűn előfordul, hogy
egyik-másik vadász súlyosan megsebesül,vagy még a fogát is otthagyja, de az
biztos, hogy ez egy igazi sportszerű vadászat.
Mi, európai vadászok mára már máshogyan tanultunk meg vadászni. De elődeink
is hasonlóan ejtették el az európai bölényt, jávorszarvast, de még a medvét
és a vadkant is.
Mára mindez megváltozott! Ma modern fegyverrel a kézben indulunk, hogy
elejtsünk egy kafferbikát. Ez nagyobb biztonságot, önbizalmat kellene, hogy
adjon. Sajnos ez mégsem így van, mint azt már sokan tapasztalták. Hiába a
legmodernebb fegyver és a legnagyobb átütőerővel rendelkező kaliber, ha az
idegeink, felkészültségünk nem bírják a megterhelést. Egy eszköz akkor lehet
csak hatásos, ha a “kezelőszemélyzet”érti a dolgát. Ezért szeretném
bemutatni azokat a fegyvereket, amelyek eddig a legkedveltebbek voltak.
Toló-forgózáras ismétlőpuskák:
Többmilliós darabszámuk bizonyíték, hogy megállták a helyüket nemcsak a
katonai szolgálatban, hanem a vadászok is szívesen nyúltak vissza a
megbízható és egyszerű szerkezetük, valamint az egyszerű kezelhetőségük
miatt.
Az Afrikában használatos nagy kaliberű golyós fegyvereknek megfelelő
súlyúknak kell, hogy legyen, hogy a hátralökő energiát, ami a vadász vállát
taszítja majd a lövés pillanatában, a nagy önsúly is csökkentse. Ezért az
ilyen fegyvereket megfelelő súlyúra kell készíteni. Sajnos, újból és újból
találkozunk lekönnyített fegyverekkel, amelyek igencsak próbára teszik
használójuk vállát és pszihéjét. Mert egy ilyen “rugdalós lótól”ugyancsak
fél a használója.

Itt felsorolom a főbb kalibereket, irányvonalnak, hogy milyen súlya legyen
egy nagy kaliberű fegyvernek;
KALIBER Toló-forgózáras Duplagolyós
.375 H&H Magnum 4,00 kg 4,3 kg
.404 Jeffery 4,20 kg –
.416 Rigby 4,2 – 4,5 kg –
.450 N.E. – 5,0 kg
.500/465 N.E. – 5,0 kg
.450 Rigby 4,8 – –
.458 Win. Magnum 4,5 kg –
.460 Wby. Magnum 5,0 kg –
.470 N.E. – 5,0 kg
.500 N.E. 3″ – 5,5 kg
.500 Jeffery 5,0 kg –
.577 N.E. – 6,4 kg
.600 N.E. – 7,7 kg
.700 N.E. – 9,0 kg

Duplagolyósok:
Szeretnék megmaradni pártatlannak abban a kérdésben, hogy melyik a jobb az
afrikai nagyvad vadászaton; duplagolyós vagy a toló-forgózáras ismétlő!
Mindkettőt használtam. Mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya.
A nagy kaliberű “Express” duplagolyós ma is a klasszikusnak vett
“elefántpuska”!
De nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a fajta fegyverrel lőtték a legtöbb
elefántot.
Az viszont igaz, hogy fedett területen, légyen az esős őserdő, száraz
tüskebozótos, szavannai galéria erdő, vagy papirusz-mocsaras, és négy méter
magas náderdő, a duplagolyós ezekre a helyekre való. Mert az ilyen sűrűkben,
ha a vad közvetlen közelre kerül a vadászhoz, nincs mindig idő a második
golyó kézi ismétléséhez, ami azzal is jár, hogy a válltól le kell ereszteni
a fegyvert és az újratöltés után újra megkeresni a célt.
Ilyenkor a “dupla puska” ami valóban két puska egybe építve, mert két cső
két saját lakat és elsütő szerkezettel működtetve, gyors lövési lehetőséget,
valamint nagyobb biztonságot nyújt, mint az ismétlőfegyver. Biztosabb még
abban az esetben is, ha az egyik csőnél eltörne az ütőszeg rugója, a másik
cső, ha egylövetűként is, de még használható.
Es jó kezekben ez is hatásos fegyver. Előnye a duplagolyósnak, az ismétlővel
szemben, hogy gyorsan lehet két célzott lövést leadni, anélkül, hogy a
fegyver elhagyná a vadász vállát.
A hátránya a duplagolyósoknak viszont, hogy csak közeli, 5 – 80 méterekre
használható biztonságosan. A nagy kalibereknek megvan az a hibájuk, hogy
nagyon változóak a ballisztikai röppályájuk, még rövidtávra is. Valamint a
csövek összeforrasztása miatt hamar bemelegednek, már esetenként egy dupla
után is. Ezért bizonytalan a találati pontosságuk nagyobb távolságra. Igy
ezek a fegyverek, csak közelre használhatóak megbízhatóan, feltéve, ha
értünk hozzá.
Még további két hibát is szeretnék említeni, ami a használó vadász rovására
írandó; Duplázásnál kevés olyan vadászt láttam, magamat is beleértve, aki
mindkét golyót, egymás után, pontosan oda “tette” ahova kellett. Az első még
csak sikerült, de a másodikat legtöbben elkapkodják, és nem oda megy, ahova
szánjuk.
A másik hiba a csövek újratöltésnél adódhat, miután a jó erős rugójú ejektor
kidobta az üres hüvelyeket; – még senkit sem láttam, aki szorult, vagy
veszélyesnek vélt helyzetben, hideg fejjel és hideg kézzel, egy mozdulattal
beletalált az új töltényekkel a töltényűrbe!-
Legtöbbször kipotyogtak a töltények az igencsak remegő újjak közül!

A duplagolyósok fénykora az 1800 -as évek közepén kezdődött, természetesen
még mint fekete lőporos elöltöltősként, amikor skóciai felföldön (High-land)
divatba jött a szarvas vadászata, hajtásban.
Az első hátultöltősöket, blokkzárral, de még mint egylövetűeket, 1851 – ben
Houiller és Lafaucheux francia puskaművesek készítették, de még mindig
gyengén füstös lőporral.
További évtized múltán George Daw feltalálta a központi gyújtású
töltényeket, és innen már meredek út vezetett Nitro – Express duplagolyósok
megszületéséhez, amelyeket ma is ismerünk és csodálunk.
1856 – ban James Purdey & Sons bevezette az “Express” megjelölést az új
töltényeiknél, amelyeket a duplagolyósokhoz készítettek, ezt az “Express
Trains” azaz “Gyors Vonat” – tól vette. Ezek a lövedékek már valóban
gyorsabbak és pontosabbak, mert a csőbe végig két széles és nagyon mély
huzagot készítettek, amelynél az ólom lövedékek nem ugrották át a huzagokat.
Azelőtt csak a “Paradox” csöveket ismerték, amelyeknek csak az első
harmadában voltak huzagok.

Duplagolyósokba használatos peremes kaliberek:
.375 Flanged Holland & Holland Magnum
.375 Belted Holland & Holland Magnum (nem peremes, de használják
duplagolyósba is)
.450/400 – 3″ Jeffery
.450/400 – 3,1/4″
.500/450 – Nitro Express
.450 – 3 1/4″
.450 Nr. 2
.500/465 Nitro Express
.470 Nitro Express
.475 – 3 1/4″
.475 Nr. 2
.475 Nr. 2 Jeffery
.476 Westley Richards
.500 – 3″
.500 – 3,1/4″
.577 – 3″
.577 – 2,3/4″
.600 Nitro Express

Az “Express” megjelölés ettől kezdve csak a duplagolyósokra vonatkozik, az
ismétlőknél tűntek csak később fel a “Magnum” jelölések, mivel ezzel azt
akarták kihangsúlyozni, hogy “több – nagyobb – erősebb” töltettel vannak
ellátva, mint az előző, hasonló kaliberűek voltak.
Sajnos nagyon sok, de hasonló kaliber alakult ki a duplagolyósoknál.
Minden neves fegyvergyártónak megvolt a maga “házi” kalibere, így a .400 –
as és .600 -as között 16 különböző kaliber alakult ki. Ami később oda
vezetett, hogy ahogy a kereslet visszaesett a II. Világháború után. Ezekhez
a kaliberekhez a Kynoch tölténygyár leállította a tölténygyártást.
Ma már jószerivel csak .375 Holland & Holland Magnum, ( peremszalagos )
.500/.465 Nitro, .470 Nitro, és az .500 – 3″Nitro – hoz gyártanak
töltényeket különböző lőszergyárak, kis szériákban.
Ma főleg afrikai hivatásos vadászok kezében lehet látni duplagolyósokat.
Olyanokéban, akik súlyt fektetnek a tradíciókra, és a kisért vendégük
biztonságát komolyan veszik.
Érdekes módon az utóbbi időben megnövekedett a kereslet a modern technikával
készült duplagolyósok iránt, ezért manapság többet gyártanak, mint valaha.
Természetesen az olcsóbb kivitelűek sohasem fogják azt a minőséget elérni,
mint a neves, és sokszor méregdrága régiek.
Szívem szerint a duplagolyósokat helyezném előnybe, ha választhatnék, de az
eszem és az eddig szerzett tapasztalataim szerint maradok a toló-forgózáras
ismétlőknél, Afrikában!
Európában más a helyzet, itt szívesen használom a duplagolyóst a
vaddisznóhajtásokon.

 

AZ ELSŐ KAFFERBIKÁM

15 évesen olvastam azoknak a könyveit, akik 50 – 100 évvel előttem jártak
Afrikában.
Ez magával hozta, hogy nem akartam újból felfedezni a világot, mert arról
már lekéstem! De szerettem volna azt átélni, ha részben is, amiről annyit
olvastam.
1975 december elején léptem először Afrika földjére.
Mielőtt a hosszú útra indultam, sokáig böngésztem a vadászati szakirodalmat,
katalógusokat, töltények ballisztikai paramétereit. A sok adatot összevetve,
a papírforma szerinti legerősebb közepes kalibert választottam a
fegyvertáramból, abból az elgondolásból, hogy egy fegyverrel oldom meg az
egész afrikai színes vadállomány vadászatát. Én akkor azt hittem, hogy ez
megoldható!
(Nagynevű elődeim bizonyára forgolódtak sírjaikban, hogy egy zöldfülű, kezdő
Afrika vadász 8 milliméteres puskával indul elsö útjára! De megnyugtatásul
közlöm, hogy ők sem kezdtek máshogy. Kittenberger Kálmán egy 7×57 -es Mauser
katonapuskával kezdett vadászni, gróf Széchenyi Zsigmond egy 8 x 60 “Magnum”
kaliberűvel. Amely nem sokkal volt erősebb egy 8 x 57 IS kaliberűnél.)

 

Első nap Afrikában, Kenyában 1975.

Azt gondoltam, hogy a 8×68 S kaliberrel el tudunk ejteni minden antilopot, a
nagy távolságokra való lövöldözésre is jó lesz a 11,7 grammossal, és esetleg
még a kafferbivaly elejtésére is megteszi, az akkor beszerezhető legnagyobb
súlyú 14,5 grammos KS lövedékkel. Itt meg kell jegyeznem, hogy akkoriban még
nem volt szigorú a vadásztörvény, és csak beszéltek róla, hogy hamarosan
behoznak egy rendeletet, amely előírja, hogy a .375 kaliber (9,52 mm) lesz
az alsó határ, amelyet veszélyes öt (elefánt, orrszarvú, kafferbivaly,
oroszlán, leopárd) nagyvadra használni lehet majd. Afrikában azelőtt úgy
vadásztak a veszélyes nagyvadra, mint otthon Európában vagy Amerikában.
Minden vendég hozta a maga fegyverét, bármely közép kaliberben, csak az volt
az előírás, hogy a kísérő white hunter (fehér vadász) legalább egy
.400-asnál (10,57 mm) nagyobb kaliberű fegyverrel kísérje a “kuncsaftját”!
Első próbálkozásaim, (sajnos) a papírformát igazolták: Az első afrikai
nagyvadat, amit minden nehézség nélkül sikerült elejtenem, és az első napon
az első puskalövéseim voltak Afrika földjén, egy erős kafferbikának szólt.
De had idézzem naplómat, amit gondosan vezetek, azóta is;
1975 december 10. Kenya.
A régi álom beteljesedés felé közeledett.

A nagy Jumbó halkan dorombolt alattunk. A látóhatár egyre világosabb lett.
Még lehetett látni alattunk a kígyózó szavannatüzeket. Mire kivilágosodik a
felhők fölé nyúló Kenya hegyet is látjuk. Oda készülünk, annak lábához
vadászni.
Hivatásos vadászunk már várt bennünket a nairobi repülőtéren. Gyors útlevél
és vámvizsgálat. Csak futólag nézik meg puskáink számát, minden rendben,
mehetünk.
Északnak fordul a Toyota terepjáró orra. Átszáguldunk a nyüzsgő nagyvároson,
és nemsokára elérjük az Egyenlítő vonalát. Aztán a vadászkönyvekből ismert
helyiségnevek
következnek; Thika, Nyeri, Nanyuki. Nanyuki után még autózunk vagy 30
kilométert, aztán lehajtunk a jó betonútról. Már a hátunk mögött emelkedik a
Mount – Kenya havas csúcsa. Még autózunk vagy egy órát, és megtaláljuk egy
völgyben megbúvó sátor táborunkat, ami már készen vár bennünket. Sőt, rövid
pihenés és kézmosás után, már a forró leves is az asztalon párolog.
Egész úton ismerkedem a környezettel, emberekkel. Annak ellenére, hogy
annyit olvastam róla, így személyesen átélve minden más, tömörebb, izgatóbb.
Kellemesen ingerelnek az illatok, szagok, színek amelyek örökre megmaradnak
bennem.

A szokásos ebéd utáni szunyókálás most az egyszer elmarad. Kicsomagoljuk
dolgainkat, felszerelésünket összeállítjuk, puskáinkat, töltényeinket
előkészítjük a következő szép napokra. Mert mondanom sem kell, hogy szépnek
ígérkezik a folytatás.
Táborunkból mindenfelé kocsi nyomok vezetnek a tüskés, kisebb dombokkal
tarkított pusztaságba. Még a sátorajtóból látunk egy jókora csapat oryxot.
Vezetőink csak legyintenek; – “Mama, toto”- “Asszonynépség, gyerekekkel”- Az
első megérkezés öröme után, bekapjuk a már kész ebédet és egy kis “fegyveres
nézelődésre” indulunk, hogy esetleg kipróbáljuk fegyvereinket is.
Alig hagyjuk el a tábort, hosszú feketénk dobol a kocsi tetején.
– “Bwana – szvala” – Impala! –
Társam kiszáll, a bokrok takarásában csúszik-mászik vagy 100 métert. Csattan
a lövése és a jó bak eltűnik a magas, száraz fűben.
– “Na, a vacsoránk már megvan!”- nyugtázza hivatásos vadászunk. Társam
ottmarad fényképezni, mi tovább indulunk még egy kicsit körülnézni a
környező dombokon.
A következő nagyobb emelkedő alján visszahagyjuk a terepjárót. Gyalog
másszuk meg a következőt. Legnagyobb meglepetésemre, amint lenézünk a
vízmosásba, ott lent egy magányos bivalybika legelt. Nagy a csodálkozás, még
hivatásos vadászom és fekete kísérőink sem számítottak erre a meglepetésre.
Hamar készen van a haditerv, vadászom csak bólint egyet beleegyezésül.
Jót kerültünk mire szelünk jó lett és sikerült vagy 60 méterre
megközelítenünk.
Egyenesen elfelé haladva komótosan legelt. Már vagy 15 percet vártunk, mire
lépett egyet jobbra. A szálkereszt az utolsó borda mögött állt meg. – Csak
nem elhibázni! – ez jár állandóan a fejemben, miközben jócskán ráz már a
vadászláz! – Micsoda alkalom, első nap Afrikában és mindjárt első vadnak a
leghőbben áhított kafferbivaly! –
A 8 x 68 S Mauser golyója orra ejtette a nehéz bikát, de újra felpattanva
már el is tűnt a bokrok között, megpróbál hegynek futni. Próbál
kikapaszkodni a vízmosásból, de fordul vissza, nem bírja! Még mielőtt
beugrana a vízmosás alját sűrűn borító nádasba, második lövésem csattan.
Miután a második golyómat elengedtem, annyira feloldódott a feszültség
bennem, hogy úgy éreztem magam mintha mindig ezt csináltam volna, annyira
megfogott a vadászat hangulata.
A bikám még megy vagy 50 métert, aztán nagy recsegéssel eldől.
Az a bizonyos “halálbőgés” amiről már annyit hallottam és olvastam,
szorongatja a torkomat. Még vadászom szája széle is remeg, pedig sokat
próbált legény lehet! Ez a búcsúdal az élettől annyira fájdalmas és megrázó,
hogy azt leírni nem lehet.(Azóta sem fogott úgy meg ennek a tiszteletreméltó
vadnak a búcsúja, mint akkor. Az ilyen élmények úgy látszanak hasonlítanak
az első szerelemre: annak az “íze” is a legédesebb volt és mindig emlékszünk
rá, amíg élünk!)
Feketéink köveket dobálnak arra a helyre, ahol utoljára hallottuk a bikát.
Még a biztonság kedvéért egy fára is felmásznak, onnan bizonyosodnak meg,
hogy nem él már a remete.
– “Kufa!”- halott! –
Vállveregetés, kézrázás, fehér fogsorok villogása.
Egy kis szomorúsággal vegyes vadászöröm uralkodik el rajtam amint magunkra
hagynak, amíg elmennek a terepjáróért.
– Ilyen egyszerű az egész?! – Ilyen gyorsan bivalyt lőni, amiért annyi éven
át epekedtem?!
Gyorsan, kicsit túl gyorsan beteljesült egy rég dédelgetett álom! – Hiszen
tegnap még Európa autógázos levegőjét szívtam, ma délután meg már
kafferbikát lőttem Afrikában? – Hihetetlen! – Ennyi volna csak az egész? Az
álom gyorsan beteljesült, talán túl gyorsan! Simogatom a rücskös
homlokpáncélt, a meghatottságtól, örömtől, és a szomorúságtól peregnek a
könnyeim. Nagy élmény volt, ami mind a mai napig éltet.
1975 – ben még ezek voltak a nagy álmai egy magyar vadásznak, akinek szinte
semmi esélye sem volt, hogy vadászhasson Afrikában, ami aztán azért
beteljesült.
És az első élményeket követték a többiek. De megunni mind a mai napig nem
tudtam, és amint az alkalmat és az anyagiakat össze tudom hangolni, ma is
ugyan olyan lelkesedéssel megyek utánuk, mint harminc évvel ezelőtt.
A bizalmam biztos talajra talált, hogy a legmegfelelőbb kalibert
választottam afrikai útjaimra. Ekkor még komolyan úgy gondoltam. Aztán
hamarosan tapasztaltam olyan jelenségeket, amelyek elgondolkoztattak. A
napok teltek, a vadászélmények sokasodtak, és lassan belopództak a kétségek,
hogy valami nincs rendben a lő tudományommal, vagy talán a puskámmal. A
választott kaliberre és a töltényeimre nem is gondoltam. Akkor még!
Aprólékosan próbáltam a kudarcok “miértjére” magyarázatot keresni és kapni.
Ma már elmondhatom, miután több ezer golyós töltényt ellőttem és 120 körüli
veszélyes nagyvadat elejtve (ennek 80 %-a kafferbivaly), hogy az akkor
alkotott véleményem nagyon elhamarkodott volt.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy az afrikai vadászok (nemhiába) mindig “egy
számmal nagyobb” kalibert használtak, mint az az első pillantásra szükséges
lenne. A hivatásos vadászok, a legendás hírű “White Hunter”-ok ennél még
tovább mentek, és “két-három számmal nagyobb” kalibert sem találtak
nevetségesnek.
Mint mindenek, ennek is megvolt a magyarázata, oka: az afrikai vad nagyon
szívós, szó szerint “golyót álló”!
Sokak szerint ez arra vezethető vissza, hogy az afrikai vad húsa sokkal
rostosabb, szárazabb mint az európai vadé. Ezáltal a becsapódó lövedék
hidrodinamikai hatása a test folyadékállományában lényegesen gyengébb, mint
azt elvárnánk és megszoktuk az európai vadnál.
A találat pillanatában a modern vadásztöltények lövedékei kb. kb. 400 – 600
m/másodperc gyorsasággal csapódnak a vad testébe. A puhább ólomhegyű
lövedékek már a külső izomkötegekben szétfröccsennek, anélkül, hogy elérnék
a test életfontosságú szervei. Nem is beszélve, ha egy keményebb csontot,
vagy forgót találunk el. Számtalan ilyen szétforgácsolódott lövedék
darabjait gyűjtöttem össze.
Megfigyeltem, hogy az RWS lövedékek, minden kaliberben, abban az időben a
legpuhábbak voltak. Ez vonatkozik a részleges- és teljes köpenyűekre is.
De ez az állapot az utóbbi időben szerencsére változott; keményebbek lettek!

 

AFRIKABACILUS POZITÍV és BIVALYMANIA

A címben szereplő mindkét bajom majdnem olyan nyakas és követelődző, mint az
évente vissza-visszatérő maláriám!
Igaz, ez az Afrikában összeszedett betegségem évente csak egyszer-kétszer
vesz elő és csiklandozza végig csontjaimat, ízületeimet. Ilyenkor egy forró
vízzel teli fürdőkád és egy kiadós alvás rendbe hoz, már csak halványan
emlékeztetve a 30 évvel ezelőtt átélt lázálmos éjszakákra és a kegyetlen
didergésekre, számtalan pokróccal letakarva ágyamon, a flótázó akácok alatti
sátramban.
Az “Afrika bacilus pozitív”, latinul azt jelentheti “A világ legszebb
vadászparadicsoma” és a “Bivalymánia” azt, hogy “Soha nincs elegem belőlük”
sokkal követelődzőbb.
Ezek nem csak évente1 – 2-szer, hanem állandóan marják, rágják májam és
agyam!
Nehéz is nékik ellent állni, hiszen fiatalságom annyi évén át, nap, mint nap
járatták velem Afrika kietlen pusztaságait, tüskés félsivatagjait és az esős
őserdőit.
A sok szép s felejthetetlen élmény, pillanat, amely az idő múlásával
összefolyt számomra egy aranyló patakká, s melynek partjait ma álmatlan
éjszakáimon fáradhatatlanul és vágyakozva járom.
Tudom, hogy lesznek olyanok, akik a fenti sorok olvasása közben húzogatják
majd a szájuk. Tudom, hogy elfogult és szentimentálisnak hatnak manapság az
ilyen megnyilvánulások!
Majd 45 éve vadászom, túl járok a hatvanadik életévemen, mégis, mind a mai
napig naiv, kisfiús kíváncsisággal lesem Afrika minden leheletét,
mozzanatát, színeit, illatát, tájait, vadjait, két és négylábú lakóit,
embereit, színes változatosságát, ellentéteit!
Ebben az ideálok nélküli pénzéhes és csak pénzharácsolást istenítő világban
nehéz elhitetni és érvényre juttatni, hogy van egy másfajta értékítélet is.
Es erről beszélni másoknak talán olyasvalami lehet, mintha a süketeknek
Mozart melódiáit akarnánk elmesélni. Sajnos nem értik ők sem! Mint ahogy
engem sem értenek sokan. Mintha egy más világból jöttem volna, vagy inkább
maradtam itt, mutatóba, mutogatni való vén bolondnak.
De ők valószínű sohasem jártak Afrika olyan tájain, ahol még a TERMÉSZET-et
nagybetűvel írják! Sátorban lakhattam, és éjjel-nappal része lehettem ennek
a “csodának” ami az óta is maradéktalanul boldoggá tesz!
Számomra az ősi, romlatlan természet a bibliai paradicsomi állapotokat
idézi, és ki nem vágyik ezután, a boldogság teljessége után? Igaz ezzel
együtt jár, hogy nincs hideg-meleg vizes fürdőszobám, tévém, hűtőszekrényem
és a többi civilizációs “vívmányok”! De van tiszta levegő, napfény,
szerteszét legelő vadcsapatok, szemet és szívet gyönyörködtető tájak.
Egyszerű és nagyon kedves, romlatlan emberek, akik beleillenek a
természetbe.
Mindenki, aki ezt valaha látta, az egy életre Afrika imádó, rosszabb esetben
Afrika gyűlölő lesz, de úgy kell neki!
Ezzel ellentétben csak nézzünk bele a mi “civilizált” világunkba: beton és
aszfalt,
természetbe nem illő házak, városok. Szenny és piszok, nyomor,
elégedetlenség, és csömör attól, amit mi fehér emberek “teremtettünk”, mégha
arra oly büszkék is vagyunk!
Nem vagyok egyedül! Másokat is kínoz ez a két “afrikai betegség”!
Aki még nem járt ott, azt azért. Minket, akik szerencsésebbek vagyunk, s
eltölthettünk esetleg hosszabb időt is Afrikában, talán még jobban hajt a
vágy, hogy mihamarabb visszakerüljünk oda, ahol életünk talán legszebb
vadászélményeit kaptuk.
Agyunk minden kis recéjébe beleívódott, megkapaszkodott ez a bacilus és
mánia. Megváltoztatta egész lényünket s azt az időt ami még visszavan ebből
az életből.
Ehhez még hozzájárul a régi afrikai szállóige is, ami hűen kifejezi az
érzéseket:
“A háborúban és Afrikában töltött napok duplán számítanak!”
A kafferbivalyok nagy száma és szaporasága miatt nem kell attól félni, hogy
a “kihalók” vagy a veszélyeztetettek listájára kerül. Valószínű, hogy az öt
afrikai veszélyes nagyvad közül a kafferbivaly marad majd az EGYETLEN!,
amelyre sokáig fogunk vadászni! De sajnos a jövő nagyon kétséges, még ha a
kafferbivaly oly alkalmazkodó és civilizációt bíró vadfaj is. Manapság az
ember által elfoglalt területekkel van a legnagyobb bajt. Mint minden más
vad élettere, így a kafferbivalyé is nap, mint nap csökken. Ez a tendencia
nemhogy megállna, hanem egyre jobban felgyorsul. Aki még jól akar
kafferbivalyra vadászni, az siessen!