Fáradtan, de mégis nagy érdeklődéssel szemlélem a kocsim ablakából a nagylaki határállomás közvetlen közelében elterülő tavon a nagy sürgölődést. Pólingok, cankók, sirályok, szárcsák, récék jönnek-mennek.
Állandóan több száz madár sürög-forog a levegőben.
A román határőrökre még nem terjedt át a tavaszi hangulat. Téliesen, jól felöltözve, kényelmesen elterülnek meleg kuckóikban. Onnan szemlélik a csigalassúsággal mozgó kocsisort.
Messziről jövök. Tegnap este még a Somogy megyei Újvárfalva környéki erdőkben vártam a szalonkákat. Egy hosszú csőrű át is vágott a kis tisztás felett, mely régi helyem. Évek óta ide járok ki. Sikerült is leszólítanom, második lövésre. Átlagban két kimenetelre esett eddig egy szalonka. A vadőrök szerint ebben az évben az én madaram volt az utolsó. Egész este nem esett más lövés a területen, csak az enyém. A többi kint leselkedő vadász sem látott egyebet pár szarvasnál és vaddisznónál.
– A szalonkahúzások java, mint annyiszor másszor, most is március közepére esett. Volt, aki nyolc madarat is látott egy este. Sajnos nekem ezúttal nem volt sok szerencsém, csak az utolsóul rám húzót tudtam meglőni és felvenni, pedig szorgalmasan jártam ki, nem sajnálva az alkalmankénti jó 100 kilométeres utat sem megtenni.
Megyek a szalonkák után, lehet, hogy hamarabb érek a Kárpátok lejtőire, mint ők.
Barátaim már várnak. Az est már a Hargita oldalában épített medve lesben talál. Szemlélgetjük, becsülgetjük a keksztörmelékre, kukoricadarára, csokoládéra és aszalt szilvára jövő medvéket.
A négy vályú állandóan foglalt. Az erősebbek morgással, szemforgatással, szőrük felborzolásával tartják távol a kisebbeket.
Nagyszerű megfigyelési lehetőségek, mégis csalódottan jövünk le a zárt lesből az alkonyat beálltával.
Elég volt röpke egy év ahhoz, hogy az igazán nagy medvéket kilövessék, egy-egy régóta fenntartott etetőhely közeléből.
A következő nap már jó százötven kilométerrel északabbra, a Görgényi – és Kelemen – havasokban talál. Itt még külföldi vadász nem igen járt, ennek megfelelően van még olyan terület, ahol akad még nagy medve.
A kis ház a falu végén inkább vall egy nyugalomba vonuló idős házaspár otthonára, mint egy medvelesre. A parányi konyhából lehet felmászni az emeletre, illetve padlásra, onnan lehet kilátni a parányi ablakon – de inkább lőrésnek nevezném – , a ház mögött húzódó árokba és a nagy fenyőfa alá.
– Ahogy a két aranyos kis öreg elmondja, mézzel bekent kukoricacsövekkel csalogatják a mackókat az etetőhelyre.
Szederindából főzött tea mellett leskelődünk. Alig sötétedik, már meg is jelenik egy jókora, sötétbarna medve az erdőszélen. Hihetetlen, hogy a falu közelsége ellenére, füstszalaggal, kutyaugatással mit sem törődve, minden este pontosan megjelenik 3-4 ragadozó. Természetesen a nagy tavaszi éhínség bekényszeríti a mackókat oda, ahol biztosan találnak valami ehetőt. Ez az időszak a legnehezebb a számukra, még alig van zöld hajtás, mely hasmenős gyomrukat rendbe hozná. A dög, mely a tél elmúlása után a hó alól előkerül, még nem a legmegfelelőbb étel számukra, vagy még nem találtak rá.
Megbizonyosodva, hogy a beígért medve biztosan megjön minden este, kocsiba ülök, és másnap reggel visszautazom Tusnádra.
Estére várt vendég is pontosan megérkezik. Beszélgetünk, tervezgetünk egész este, szeretne medvét, jó nagyot, kakast, jó öreget, és sok-sok szalonkát lőni két nap alatt. Sajnos ezt már ismerjük: sok pénz – kevés idő.
Másnap korán reggel indulunk a Görgényi – havasokba, és még a délutáni kávé mellett elfoglaljuk helyünket a kis ház padlásán. Nem éppen lélekemelő élmény az ilyen „halálosan biztos” medveles, de a vendég korára való tekintettel megértők kell, hogy legyünk. Gróf Széchenyi Zsigmondot idézve: „ – a dögön lőtt medve, akárcsak az autóból ledurrantott oroszlán, szórón megreflektorozott vadkan, nem minden vadász kenyere”. A magamé sem, de ha valamely tehetősebb, kényelemszerető, idős vadászvendég így kívánja, és a lábai sem bírják a sok utánajárást, akkor megértők kell, hogy legyünk.
Szűk hely van a padláson. Arra hivatkozva, hogy leviszem a kávéscsészéket, lesompolygok a meleg konyhába.
Jólesik végigdőlni a széles ágyon, az elmúlt napok sok jövés – menése és a mellettem kellemesen melegítő csempés tűzhely melege levesz a lábamról, elszundítok.
Nem sokat alhattam, éppen kezdett alkonyodni. Fejem felett a deszkapadlón át hallom az izgatott sugdolódzást. Hallom a fegyverek biztosítóinak halk kattanását, mind – mind olyan neszek, melyek megtöltik feszültséggel a kis házat.
A fővadász suttogva, de nyugodt hangon biztatja a vendéget: – most! – most! – és éleset csattan a lövés, majd az üres hüvely ott csörömpöl a fejemtől nem messze. Majd újabb hatalmas dörrenés, megismerem kölcsönadott 9,3-as duplagolyósom hangját.
Lassan csend lesz, megnyugszanak a kedélyek és kimerészkedünk a házból. Az ablakból nem látni semmit, csak ahogy kimegyünk, látjuk, hogy a ház mögött ott fekszik egy jókora sötét szőrű mackó. Nagy az öröm, örülünk idős vendégünk sikerének, még ha „segítséggel is”, de terítékre hozott egy számára oly régen áhított európai barnamedvét.
Reggelre hagytuk a fényképezést és a nyúzást. Igaz, a legtöbb nagyvadnál a „másnapos” fényképezés nem éppen előnyös fotókat eredményez. Az emésztésnél és a bomlástól keletkező gázok formátlanná, eltorzulttá teszik a terítékre fektetett vadat.
Ennél a medvénél pont fordítva sült el a dolog, még „medvébbé” varázsolták a mackót. Az elmúlt évek alatt bátran mondhatom, hogy több száz medvét láttam, távcsöveztem, fényképeztem. Sok volt köztük a hosszú lábú, hosszú nyakú, beesett horpaszú, kutyára emlékeztető medve. Nem éppen esztétikus az ilyen küllemű; trófeája, a medvebőr, kikészítve úgy néz ki a falon vagy padlón, mint egy nagyméretű menyét bőre.
Az „igazi” medve bőre majd négyszögletes, viszonylag rövid lábakkal. Vendégünk medvéje volt eddig a „legigazibb medve”, amit valaha is láttam, beleszámítva a kanadai grizzlyt és az alaszkai kodaikot.
Aznap este felkocsiztunk a havasokra, a nagykakasok dűrgőhelye közelébe. Terepjárónkat leállítva kétfelé váltunk. Én egy kísérővel felballagtam egy magasabb hegyre, a fővadász az öregúrral a kocsitól pár száz méterre egy általa ismert dürgőhely közelében helyezkedtek el, arra várva, hátha meghallják, vagy látják az alvófájukra beszálló kakasok valamelyikét.
Lassan ballagtunk a meredek lejtőkön felfelé, nem akartunk megizzadni. Ott fent a nagy magányos fenyőkkel teleszórt tisztásokon ugyancsak fújt még a tél utolsó lehelete, rövid félóra alatt csontig hatolt.
A hegygerinceken haladva, ácsorogva leskelődtünk, hátha farkasokba botlunk. Ilyenkor, a tél végén már nem annyira óvatosak, még világossal portyázni indulnak.
Az egyik festői nagy tisztásra érve egy nagykakast felkeltettünk. Nagy burrogással alig 30 méterre előttünk emelkedett a levegőbe. Pár gyors szárnycsapás után siklóra egyenesíti a szárnyait és eltűnik a sötét fenyők hátterében, a völgyfenékben. Magamban számítgatom az időt, ha ez a kakas is annak a dűrgőhelynek a bajnoka, akkor mindjárt odaér az éjszakázófák közelébe. Jól számítgathattam az időt, gyors dupla nyugtázta, hogy madarunk odaért a címzetthez. Sajnos, mint később megtudtuk, vendégünk éppen annak a fának az aljában telepedett meg, melyre a kakas beszállt. A sűrű fenyőágak felfogták a söréteket, a fekete lovag méltatlankodva tovaszállt.
Mi sötétedésig maradtunk a havason, és farkas helyett csak egy kisebb medvét láttunk átváltani a nagy tisztáson, egykedvűen bandukolva a rétegvonalakat követő marhacsapások egyikén. Lefelé menve, alig értünk be a sötétedő erdőbe, az utolsó lővilág határán, pisszegést, majd közvetlen közelről két korr-korrt hallottunk, de a közelben repülő hosszúcsőrűt már nem láttuk meg.
– Tehát megjöttek, utolértek bennünket. –
Hajnalra hóesésre ébredtünk. Vendégünk már jó korán kiment a fővadásszal egy másik dűrgőhelyre, az előző esti durrogtatás után bizonyára ott reggel nem nagy esélyük lenne, ahol tegnap voltunk.
Én egy keleti fekvésű fiatalost választottam, reméltem, hogy az időjárás megváltozása miatt azért látok szalonkát. Sajnos úgy látszik, még nem jött meg a madarak zöme, a tegnap este hallott csak egy előfutár volt. Egy huzatos völgyben világosodott rám, de szalonkának még a hírét sem hallottam, láttam. Láttam viszont meglepően sok szarvasnyomot és egy jókora talpú mackó friss nyomát.
Visszaérve a vadásztanyára, megtudom, hogy vendégünk is meglőtte kakasát, igaz, ezt is segítséggel. De azért örült neki.
Délutánra megérkezett Sanyi barátom is a Nyírségből. Egy siketfajdkakas elejtésére hívtam meg. Egy kicsit később jött, mint jelezte, apai örömök tartották vissza, fia született! De nem késett el, a dürgés java most kezdődött. Estére kimentünk a hegyekbe. Cudar idő lett! Hordta a szél a havat, mely hatalmas pelyhekben esett, de a szalonkák nászrepülését nem befolyásolta. Hallótávolságnyira olyan korogást és pisszegést csaptak, hogy ilyenben még nem volt részem. Sajnos egyet sem láttam meg belőlük, és így nem is jutottam lövéshez.
Hajnalra kitisztult, eltűntek a sötét felhők, hidegen sziporkáztak a csillagok.
Meleg kézszorítással váltam el Sanyitól. A terepjárót visszahagytuk a köves út végén.
A fővadász barátommal egy általa ismert dürgőhely felé indult, be egy völgybe, én a havasoknak kanyarodtam. Egy kisebb domb aljában megálltam és vártam, hogy valamelyst világosodjon a keleti ég alja.
Előttem enyhe emelkedő, ritkán teleszórt 4-5 méteres fiatal fenyőkkel, ideális kilátást nyújtva, ha szalonka húzna.
Kiválasztottam egy jónak ígérkező helyet és csendben várakoztam.
Álmodozásaimból alig hallható nesz hozott vissza a valóságba. Jó messziről jöhetett a hang, a nagyerdő irányából. Nem tudtam ellen állni a kíváncsiságnak, a friss, alig bokáig érő porhóban elindultam.
Jó 40-50 méter után kezdtem felismerni az alig hallható rejtélyes hangokat: egy siketfajdkakas kezdte hajnali mondókáját!
Lassan felismerve a strófákat, most már ütemre tettem a lépéseket. A hang egy nagy fenyő oldalából hallatszott, híresztelte a világba, hogy egy nagy madár milyen szerelmes.
Az ugrásokban egy mély árok állított meg. Egy festőien behavazott „karácsonyfa” mögött álltam meg, innen várva a hajnalhasadást, hogy bajnokomat szemügyre is vehessem. De mostmár hiába is jött rám két szalonka is korogva, a nagykakas tánca jobban érdekelt. Ugyanis ilyenben még nem volt részem, hogy magam, egyedül, minden felesleges kísérő nélkül egy ilyen ritka „nagyvadat” lopjak be.
Volt alkalmam a világ sok részében vadászni „igazi” nagyvadra, egyedül is meg kísérővel, de a magam kerítette zsákmánynak, mindig jobban örültem, mint a segítséggel elejtettnek. Lövési szándékaim most nem voltak, habár engedélyem volt. Jó tíz évvel ezelőtt lőttem első kakasomat Svédországban, és tavaly a dürgés kellős közepén, születésnapi meglepetésként, erdélyi barátaimtól kaptam egy lelövési engedélyt.
Számomra a két nagykakas elejtése egy életre elég.
Ez nem az a fajta vad, amiből sokat lőnek.
Lassan derengeni kezd a Kárpátok tetején. Egy kis leeső hófelhőcske árulta el a nagy madár hollétét. Kézi távcsövemen keresztül figyeltem hosszan, amíg karjaim bírták. Egészen megbabonázott, le nem tudtam venni a szemem róla, ahogy ott fent a vízszintes ágon le-fel sétált. Ha kiért a fenyők sötétjéből, szabad szemmel is jól látható volt a világosodó háttérben. Kerekre feszített farktollait, felborzolt nyakát előrenyújtotta, és úgy mondta verseit fáradhatatlanul.
Néha összekeverte a strófákat, ilyenkor megállt, hosszúnyakú pezsgősüveggé vált, úgy figyelt. Azt hitte, más hibázott, pedig csak ő gabalyodott bele a szerelmébe. Aztán megnyugodott, és újra elölről kezdte az egészet.
Amint jobban kivilágosodott, „kakasom” átlibbent egy másik fára, majd a földről, láthatatlan tyúkok csalogató hívogatására egyszer csak nagy robajjal eltűnt a szemem elől. Otthagyott!
Könnyű zsákmány lett volna duplagolyós drillingem kis kaliberű golyójának. De öröm volt nem lőni is! Ezt az érzést csak azok ismerik, akik elteltek a vadászat varázsával, és rájöttek arra, mit is jelent egy szép vadat „kint hagyni” az erdőben, természetben.
Sanyi barátom még kezdő vadász, számára még a zsákmányolás nyújtja a nagyobb örömöt, és ez így is van jól, valahol. Mi, „öregek” már csak annak örülünk, ha másnak is van sikere.
Alig tűnt el előlem a kakas, a völgyből egy egyes sörétlövés moraja türemkedett fel hozzám. Vártam a másodikat is, de az elmaradt, úgy látszik, az ifjú Nimród jól végezte a dolgát, egy lövéssel elejtette a kakasát. Igyekeztem is le a kocsihoz, és ott már a szépen felravatalozott nagy, öreg kakas és egy nagyon boldog vadász várt. Volt öröm, alig tudtunk betelni vadászbarátom ritka zsákmányával.
Mert mégiscsak nagydolog számunkra, síkvidékieknek az ilyen élmény. Elmondása szerint az ő kakasa is a világosság erősödésével leszállt magas trónusáról, gyalogosan közelítve meg a hívogató tyúkokat. Ekkor tudta elejteni. A sűrű fenyők között, amíg a madara fent volt a fán, nem tudott lövéshez jönni.
Fővadászunk is elégedett volt, miután elmeséltem hajnali élményeimet, így az állományból „kivett” kakas „helyett” találtam a számára egy új dürgőhelyet.
– Ilyenkor a jó vadőr járja a területét – öt év is eltelik, hogy április közepén hó esik és lehet olvasni a nyomokból, hogy merre is vannak a dürgőhelyek, – nyugtázva gondolataimat.
Ebéd után boldogan indul ki-ki hazafelé. Jómagam visszaindultam a Hargita lábához, Tusnádra, hogy még idővel ki tudjak menni az esti szalonkahúzásra.
Valószínűnek tartottuk, hogy mostanra érkeztek meg a hosszúcsőrűek nagyobb számban.
A nagy vágásban ezen az estén csak ketten foglaltuk el helyünket, Magyar Jóska barátom, afrikai hivatásos vadász, és én.
Szépen alkonyodott, de még világossal, nagy korogások közepette, jó magasan a hegy él felett, ott ahol az öregerdő szélső fái álltak, azok felett „vágtázott”, jól hallhatóan végig pisszegve az első madár. Olyan iramban száguldotta végig a vágás széleit, hogy mester legyen a sörétlövésben az, aki azt leszólítja onnan. Szerencsére nem jött felém, és így nem kellett szégyent vallanom.
A tavaszodó erdő első leheleteit árasztotta ez a tavalyi vágás, a kesernyés rothadó avar szagát alulról jövő langyos szellők hozták. Tegnap még hordta a szél a havat, ma délre elfogyott a dombok oldaláról a hó, csak fenn a havason világított imitt-amott néhány nagyobb foltja. Ahogy a feketerigók is abba hagyták szólamaikat, úgy lett egyre jobban teli a vágás korrogással, pisszegéssel. Hihetetlen messziről meg lehetett hallani a húzó szalonka jelzéseit a tiszta hegyi levegőben. A sok madár ellenére nem volt túl sok szerencsénk. De a húzás vége felére megtört a jég. Először a túlsó oldalból az Afrika-vadásznál csattant egy lövés, és mintha annak a dupláját kellett volna lőnöm, felettem is, szépen bagolyszerűen átlibegett egy hosszú csőrű madár. Lövésemre vergődve huppant elém. Már sötét volt a bokrok alján, szerencsémre még zörgött kicsit, és így könnyen rátaláltam.
A szép tavaszodó este a Keleti-Kárpátokban és az elmúlt napok élményei maradandó, kellemes emlékeket hagytak messziről hazalátogatott barátomban, Magyar Jóskában, és bennem is. Akkor még nem tudtuk. Ekkor vadásztunk együtt, utoljára.
Bozóki László
Megjelent a Nimród 1992 áprilisi számában