A Nimród szerkesztőségében találkoztunk először.
Ma is, de régebben, amikor még a Nádor téri székház megvolt a belvárosban, az ország nevesebb vadászati szakemberei ott találkoztak, ismerkedtek egymással.
Az első beszélgetésekből barátság lett és egy idő után együtt jártunk vadászni. Sándor barátom nem puskával kereste a találkozást a vaddal, hanem teleobjektívjeivel, és diszkréten csattogó masináival.
Képei egyéni stílusúak, sajátos hangulatúak, nagyon markánsak és szépek.
A vad számára nem zsákmányt jelentett, mint nekünk vadászoknak, hanem tartozékai, főszereplői volt a képeinek.
Meglátatásai, képeinek beállítottsága annyira egyéniek, hogy ma, sok év után is rögtön szembetűnnek és kiválnak egy – egy kiállítás képei közül és megfogják a szemlélődő, természet szépségeire fogékony nézőt.
Egyénisége, személyisége különös volt. Majdnem szelíd, magának való, elnéző, és nagyon nyugodt. A szomorú, elrévedő tekintete sokszor megzavart. Sokszor úgy éreztem magam, ha zsákmányoltam, elejtettem valami vadat, és ezt ő fényképezőgépével dokumentálta, mintha bűnös és gyilkos lettem volna.
Az ő szemében az voltam biztosan!
Ezt sohasem mondta ki! De láttam rajta, hogy sajnálja a vadat.
El kellett telnie pár percnek, amíg megbocsátotta a „bünöm“!
De utána, ha tartózkodóan is, velem együtt tudott örülni a sikernek.
Ha megmelegedett és főleg „felengedett“ zárkózottságából, nagyszerű társasági ember volt. Sohasem láttam, hogy sokat ivott volna, de ha jó kedve volt, akkor ital nélkül is sziporkáztak és „ültek“ a bemondásai.
Kedves, jó és nagyon intelligens és nagyon – nagyon szerény vadásztárs volt.
Úgy látszik ez az utóbbi két jellemvonás legtöbbször, jól megvan egymással, anélkül, hogy sokan észrevennék.
Nem bántott senkit. Őt se bántotta senki, de nem is hagytuk volna.
Igazi barát volt, akire mindig lehetett számítani.
Együtt „fedeztük“ fel Erdély szépségeit, 1990 elejétől, amikor egy évig területeket béreltem az ottani volt Háromszék megyében.
Sohasem okozott gondot a jelenléte, bármilyen szűkös is volt néha a hely.
Mindig mindennel meg volt elégedve, főleg ha volt elég enni – és innivaló, valamint valamilyen hagymaféle az asztalon. Legjobban szerette, ha mindháromból (fokhagymából, vörös- és újhagymából) nem is halmok, hanem hegyek álltak rendelkezésre, amiből váltogatva óriási mennyiséget tudott megenni.
Egyszer jött a hír, a Nimród szerkesztőségében hallottam, hogy nagyon beteg. Fel is hívtam. Hangja bizakodó volt. Meg is beszéltük, hogy ha legközelebb Magyarországra jövök, akkor meglátogatom.
Sajnos elkéstem.
1993 szeptemberében jött a szomorú hír, hogy a borzalmas kór maga alá gyűrte. Sokáig küszködött vele.
Nagyon hiányzik, hogy nincs már köztünk és segíti munkánkat képeivel, okos tanácsaival.
De szelleme sokszor körbelengedez. Sokszor észreveszem magamon, hogy azokat a képeket keresem a természetben, amelyekre ő hívta fel a figyelmem képeivel. Sokszor látok olyan egyszerű, de nagyszerű képeket, beállításokat, pillanatokat, anélkül, hogy fényképeznék, mint amilyeneket az ő képein láttam, és amilyent csak maga a TERMÉSZET tud maga komponálni.
Réveteg, kereső tekintete, hórihorgas, hosszú lódenokba burkolt alakja még ma, több mint tizenöt év elteltével is elkísér útjaimon, ha az erdőket, mezőket járom nyugtalan, holdvilágos éjszakákon, ködös hajnalokon vagy szeles estéken.
Bozóki László
kép forrása: http://www.naturphotography.com/ngys-m.htm