Ajánlás Békés Sándortól a Remetekanok c könyvhöz:
A tábortűz meleg fényében…
Lelki szemeim előtt gyakran felfénylik egy kedves, idilli kép a tovatűnt, időtlen múltból. Egy erdőben vagyunk, hatalmas fákkal övezett tisztáson, melynek közepén máglya lángja lobog. A tüzet sokaság üli körül. Az első körben idős, méltóságteljes, megfontolt szavú emberek, közvetlen mögöttük tetterős férfiak, az ő hátuk mögött pedig nyakukat nyújtogató, feszülten figyelő gyerekek, fiatalok. Vadászat után vagyunk, sok ezer évvel ezelőtt. A történések, az élmények számbavétele zajlik. A varázsló (a sámán, a táltos, a pap) már megköszönte az égieknek a sikert. Ám tulajdonképpen az események felidézése is spirituális esemény. Hisz olyan történetekről és olyan személyekről is szó esik, akik már nem ülhetnek a tűz körül. Ünnep és gyász egyidejűleg ez a néhány óra. Ünneplik a sikert, megemlékeznek régiekről, és bocsánatot kérve búcsúznak az elejtett vad és a természet csillagok között lebegő szellemétől.
Vadászéletem legszebb emlékei az ehhez hasonló célú és hangulatú vadászházi esték. Amikor a vadászat után a tábortűz (vagy a puritán berendezésű szoba petróleum lámpájának) meleg fényében órákig beszélgettünk, meséltünk egymásnak, már-már családias hangulatban és közelségben – rangra és korra való tekintet nélkül. De, sajnos, egyre ritkábbak az ilyen alkalmak. Sokszor már a teríték elkészítésére se jut idő. Az élmények megosztása, a meghitt hangulatú beszélgetések helyett egyre gyakrabban és egyre több helyen az autók motorjának türelmetlen berregése zárja a vadászatokat.
Bozóki László könyvének olvasása közben úgy éreztem, hogy végre ismét együtt ülök derék, jó emberekkel, akik számára a vadászat nem ér véget az elsütő billentyű megérintésével. Akik számára a vadászat (az élmények) utóélete éppen olyan fontos, mint amilyen maga a megélt esemény volt. Sokat köszönhetek a vadászatnak, de sok szomorúság is ér újabban. A legfájdalmasabb mind között az együttlét, a nemzedékek egymásra figyelésének, párbeszédének hiánya. Amikor nem vagyunk kíváncsiak mások élményeire, tapasztalataira. Bozóki László most leült közénk és mesél. Történetei (mint ahogy az évezredek óta mindig is volt) szakmai tapasztalatokat, erkölcsi evidenciákat és ösztönző vágyakat fogalmaznak meg, adnak tovább. Egy sokat tapasztalt ember mesél, őszintén, egyszerű szavakkal. Írásait olvasva a hangját is hallani vélem. Néha – gondolatban –, közbe is szólok, mert vagy éppen azt mondja, amit én is megéltem, illetve gondolok, avagy annak az ellenkezőjét. Tehát érzelmeket, gondolatokat, érveket és ellenérveket inspirál.
Van egy kis vadászkunyhóm a zóki várhegyen. Ám vendégeim többnyire sietnek haza. Ilyenkor egyedül üldögélek a kályha mellett, de sohasem magányosan. Régvolt emlékek, egykor volt vadásztársak vesznek körül. Most már, szép, „mesélős” könyve által, Bozóki László is ott ül majd közöttük…
Békés Sándor
Könyvajánló Szollár Andrástól a Remetekanokhoz
Egy jó vadászkönyv bemutatójára való készülődés izgalma felér egy vadászatra való készülés izgalmával, különösen akkor, ha a könyv a „Remetekanokról“ szól.
Igaz, jó barátom Bozóki Laci balatonföldvári könyvbemutatójához otthonomból csak egy „sörétlövésnyire“ kell kimozdulnom, ami számomra – így otthonát „gyalogosan becserkészve“ – megkönnyíti a házigazda szigorú elvárásainak megfelelő társasági hozzáállást.
Otthonának levegőjéből a szakma illata árad. Megérzi ezt azonnal az is, aki először lép be ebbe a műhelybe.
Mert e lak egy életút sűrítménye, amelyben ötvöződik a kedvtelésből való élménygyűjtés és a megélhetésért folytatott kenyérharc, a gyermekként mindenre rácsodálkozó amatőr természetbúvár és a földrészeket hivatásos vadászként meghódító „kőkemény“ profi.
A 4 földrész trófeáit befogadó falakon az egyik legnagyobb darab az agyrasoké, mint ahogy vadász szívének is nagy darabja az agyarasokról szól. Remetekanok villogó „bicskái“ néznek ránk a falakról, melyek e dermedésből új könyvének lapjain elvenednek meg újból és „surranó árnyakként“ jönnek és mennek az elmúlt 50 vadászév időtengerében.
Emlékek és élmények, amik a múlthoz kötődnek, tapasztalat és hitelesség az, amit az új könyv lapjain a jövőnek meghagynak.
A könyv alappillére a „vagy igazat, vagy semmit“ – Kittenbergeri hagyaték, melyben az iskolás gyerektől a kényes izlésű szakemberig mindenki megtalálja benne a magáét.
Mert Mindenkinek írta!
Mert élménydús, tanulságos és szakmailag pontos.
A város általános iskolájában a gyereksereg szájtáva hallgatta élményeit -órákon keresztül.
De város nem csak a gondolatait fogadta be, hanem trófeagyűjteményét is.
A város polgármestere a könyvbemutatón személyesen vette át az örököslevelet, ha László egyszer végleg leteszi kedvenc Mauserét, gyűjteményét a város méltó módon a Széchenyi család villájában, a „Kulipintyó“ –ban helyezi el.
De addig, – reméljük még sokszor felmordul a Mauser.
A szép kiadású könyv, finom lapjairól a szakma nagy, megbecsült elődjei köszönnek vissza egy – egy jellegzetes mondattal, tekintenek ránk egy – egy jellegzetes pillantással.
A könyv külön értéke, hogy az élményeket a könyv végén szakmai sommázat követi.
Hiszen az Ember, mint ahogy Te is, a magad helyén tetted a dolgodat, használtad a talentumot, amelyet kaptál, és most az egyenesbe fordulva visszaadsz valamit a köznek, az utókornak.
A könyvbemutató legvégére már csak a „Remetekanok“ maradtak, és mire a szekszárdi vörös a kancsóban elapadt, a faliórán a mutatók a holnap felé fordultak, – miképpen mi is – a ház ajtaján kilépve azt modtuk:
László! Várjuk a folytatást!
Kedves Vadászbarátaim!
Ez a könyv nem egy „délibábos pocsolyán történő ladikozás“!
Ajánlom tehát e könyvet mindenkinek, annak is aki érti, de főleg annak aki nem, hogy „másképp nem érdemes!“
Könyvismertető Bozóki Lászlótól
A vaddisznó vadászatának ürügyén sok mindenről fogok mesélni ebben a könyvben. Olyan történeteket azonban nem talál majd itt a Kedves Olvasó, amelyek szórókon agyonpuskázott, vagy lámpával, éjjellátó készülékkel és lézerrel megvilágított, halomra lődözött vaddisznók „vadászatáról” szólnak!
Sohasem volt szóróm és ma sem szívesen ülök fel egy ilyen mellett álló magaslesre! Etető mellett vadat lőni nem nagy élmény és még kisebb dicsőség. Nem vadásztam vaddisznós kertben sem – pedig megtehettem volna! –, ahol naponta százszámra puskáznak agyon vadnak mondott, szerencsétlen állatokat. Abban a korszakban lettem és lehettem vadász, amikor nem volt szükség ilyen módszerekre, de ezeket nem is tanultuk meg később sem. Az eredmények, az élmények persze nem maguktól jönnek és jöttek…
Egy vaddisznóvadásznak, főleg aki elsősorban vadkant akar elejteni, legelőször meg kell tanulnia egyedül lenni! A magányt keresve beilleszkedni a természetbe, annak csendes részesévé válva, hogy eredményes lehessen. Fel kell vennie a környezet ritmusát, életvitelét, meg kell ismernie mindent ahhoz, hogy majd idővel rátapintson: mikor kell ott lennie azon a helyen, ahol esetleg „történni fog valami”! Én is csak attól kezdve lettem eredményes, amikor előbbieket megértettem és kezdtem úgy élni, gondolkodni, mint egy remetekan!
Büszkén mondhatom magamról, hogy mind a mai napig nem ismerem az éjjellátó készüléket, sem az infravörös célzókészüléket, még a kezemben sem voltak ilyenek! Mindezek ellenére nagyon sokszor voltam eredményes. Akkori véleményem mindmáig megmaradt: „adj esélyt a vadnak is!”, de használd ki az általa adott lehetőséget, vagy járj túl az eszén!
A vadászat számomra nem csak a vad elejtését jelenti, hanem annál sokkal többet! Elsősorban a természetet. Másodsorban a szabadságot. Harmadiknak talán azt írhatnám, hogy a kalandot, de biztos, hogy nagy és életre szóló élményt. Negyediknek a zsákmányolást említeném, de abban az értelemben, amelyet talán az ősember is érzett – és végül az örömöt, a beteljesülést, az egyensúlyt a mai élethez.
Ötven hosszú vadászév tapasztalatai, megfigyelései kerültek itt papírra. Ennek a leírása és összeállítása majd tíz évembe került. Sok-sok álmatlan, holdvilágos éjszakám ment rá az élményeknek, tapasztalatoknak a megírására. Majd annyi, amennyit leskelődéssel kint töltöttem hideg magasleseken, nyári búzatarlók barázdáiba lehúzódva, széljárta dombtetőkön.
Nem az volt a célom, hogy szépirodalmi gyöngyszemmel álljak elétek. Egyszerű szavakkal megírt élménybeszámolók, tapasztalatok, megtörtént dolgok kerültek itt papírra. Az volt a cél, hogy mindenki megértse szavaimat, gondolataimat. A kezdő, fiatal vadász, a „vén róka” öreg-vadász, Jani bácsi a szomszédból, és a mérnök úr vagy a doktor úr a másik utcából. Remélem ezt a törekvésemet siker koronázza, és mindnyájan szívesen veszik majd a kezükbe, másodszor is.
Annak ellenére, hogy sok mindent láttam, átéltem, most érzem csak igazán, milyen keveset tudtam meg erről a csodálatos vadfajról, a vaddisznóról és vadászatáról. Sok szép élményben volt részem. A vadászszerencse istenasszonya, Diana és talán még Szent Hubertus is védőszárnyai alá vett, kezdettől fogva, hogy mindezt átélhessem, megtapasztaljam, amit itt leírtam.
A hosszú út alatt, amit megtettem, nagyon sok jó és IGAZVADÁSZT ismerhettem meg, akik között nem egy volt, aki sokkal többet tudott a vaddisznókról, azok életéről, és főleg a REMETEKANOK-ról, mint én. Sokuknál csak „kisinas” lehettem. De lehettem! Öröm volt tőlük tanulni, ellesni tudásukat, hozzáértésüket. Mindegyik valahogy máshogyan látta és közelítette meg a „Nagy Kanok” fogalmát, azok elejtését, agyaruk, bőrük megszerzését, furfangos eszükön való túljárást.
Tanácsokban nem volt hiány. De mind jó volt, és eredményt értem el a megfogadásukkal. Merem remélni, és melegen kívánom a mai fiatal, kezdő vadászoknak és a jövendő generációknak, hogy becsüljék meg az öreg, tapasztalt vadászokat. Lehet tanulni tőlük. Hallgassák meg tanácsaikat, olvassák el könyveiket, ha megírták azokat. Sajnos nagyon sokan magukkal viszik a tudásukat az Örök Vadászmezőkre, csak morzsákat hagyva az utánuk jövő generációknak.
Manapság már egyre kevesebbet jutok ki vadászni, mivel területnélküli vadász lettem, sok sorstársammal együtt. Amíg viszont lehetőségem volt rá, hogy vadásszak, ki is használtam a lehetőségeimet. A vadászat nagyon sok áldozattal jár. Csak aki lemond a kényelemről, elviseli a magányt, tud magában vadászni, sokat jár-kel a vadászterületén, az lesz eredményes. Mondván, a meleg szobába nem nagyon jön be egyetlen vadkan sem! A remetekanok meg főleg nem!
Szép volt! Örülök, hogy vadász lettem, és vadászhattam. Kitöltötte az életem. Legfőbb alkotó eleme, meghatározó csillaga volt, és maradt is a természetben való járás, titkainak megismerése, vadászélmények átélése.
Bozóki László
Balatonföldvár, 2010. 10. 01.
BEVEZETŐ a Remetekanok c. könyvhöz
Köztünk, vadászok között, vannak, akik a vörös csuhájú őzbakot kedvelik, vannak, akik az impozáns agancsú szarvasbikát, a csipkés lapátú dámbikát, vagy a barna szőrű, szép nyeregfoltos, nehéz csigát hordozó muflon kost. Legtöbbünknek azonban mégis a serteszőrű, titokzatos és kiszámíthatatlan vaddisznó a kedvence. Ugyan melyik magyar vadász nem álmodik egy nagyagyarú, félelmetes vadkan elejtéséről? Ez aztán az igazi kihívás minden vadász számára! Kevesen vannak azonban, akiknek álma beteljesül.
Tulajdonképpen, ha jól belegondolunk, az igazi, „nagy disznó“ sokkal ritkább, mint egy tizenkét kilós agancsot viselő szarvasbika, így a legtöbb vadásznak csak álom marad annak elejtése. Szarvasbikához – még nagy agancsúhoz is – sokkal többen juthatnak hozzá, mint egy kapitális vadkanhoz.
Ez az egyetlen hazai nagyvad, amelytől egy kicsit minden vadász tart. A nagyszámú mendemondák óvatossá teszik a legtapasztaltabb vadászt is. Mindnyájunk gondolataiban ott él elevenen, Imre herceg és Zrínyi Miklós legendája és már csak ezért is elhiszem, hogy a vaddisznó veszélyes lehet. Tapasztalatom szerint azonban egy nagy kaliberű puskából leadott jól irányzott lövés meg tudja állítani még a legnagyobb testű vaddisznót is. Ez a kiszámíthatatlan bizonytalanság – egy csipetnyi veszélyérzet – teszi viszont érdekessé a sertevad vadászatát. Melyik vadász tud ellent állni ennek a kihívásnak? Melyik vadász nem akarja megmutatni, hogy legény a talpán?
Az elmúlt ötven év alatt sok mindent láttam, de engem még egy disznó sem akart „megenni“, akármekkora is volt! Sebeztem viszont már meg úgy nagy kant, hogy az a hajtóvonalon átrohanva megvágta az egyik hajtót. Általam is nagyra becsült és szavahihető vadásztól hallottam, hogy vérebét egy három-négy éves kan a sűrű szederindásban többször felvágta és megölte. Nem egy vaddisznóhajtáson láttam vaddisznóktól megszabdalt, összeharapdált hajtókutyákat, amelyeket azután az állatorvosok férceltek össze.
Mit is nevezünk tulajdonképpen a vadászok körében „nagy disznónak“?
A mondás szerint: „Egy jó kan és egy igazi férfi 100 kiló fölött kezdődik!“ Óvatosan kell, fogalmazzak, mert a tréfás megállapítás nem mindig állja meg a helyét! Ha ritkán is, de láttam már nagy agyarú, de kis testű, sovány, 70-80 kiló körüli kant. Előfordul viszont – sajnos – többször az is, hogy jó kondíciójú, 100 kiló feletti volt a kan, de vékony, rövid és gyenge volt az agyara. (A férfiak minősítéséről nem sokat tudok mondani, azt inkább a hölgyekre hagyom, mivel én nőpárti vagyok. Még mindig!)
A legtöbb vadász élménybeszámolója, elbeszélése így kezdődik valahogy: – Sikerült elejtenem egy nagy disznót, zsigerelve is volt legalább 130 kg…
A beszámolóknál a vadászok mindig a nagy testsúlyra helyezik a hangsúlyt, pedig más is jellemzi a „nagy disznót”, mindenekelőtt annak az – egészséges – agyara.
A csodálatos élményen kívül, (hogy egy valóságos ”ősállatot” sikerült terítékre hozniuk,) a kanok agyarának minősége mutatja meg igazán, hogy milyen is az „igazi“ nagy kan. A hibátlan fegyverek az egészséges, erős, nagy test mellett meghatározóak a rangsort eldöntő harcokban. A vadászok trófeája, az izgalmas élmény után, a vadkanok agyara. Ugyan úgy, ahogy a rómaiak egy keresztfára akasztották a legyőzött ellenség harci felszereléseit és fegyvereit a sátraik elé, ugyanúgy a vadászok is a megszerzett trófeáikat a falra akasztják a vadászszobáikban. Talán kicsit közszemlére, de inkább a maguk gyönyörűségére, hogy aztán üres óráikban, elmerengve, egy kávé mellett, szivar-, vagy pipafüstöt eregetve, visszaidézzék egyik-másik különleges trófea megszerzését.
Nagyon kitartónak kell lennie ám a vadásznak, hogy sok nagy disznót zsákmányoljon! Régebben más volt azért a helyzet, mert akkor több nagy- és öreg kan járta erdeinket. Sajnos manapság vaddisznóink javát már fiatalon, idő előtt agyonlődözzük, így később nagyon kevésnek sikerül megmutatnia érett fegyverét.
A nagy törzslétszám ellenére ezért kevés a nagytestű és ép agyarú öreg kan. Amelyik viszont tisztességesebb kort ér el, az egyre óvatosabb lesz, egyre jobban tud magára vigyázni. Az ilyen példányokból lesznek aztán a Remetekanok, melyek elejtése igazán ritkán adatott meg a vadászoknak.
Akadnak azért kiválasztottak, akiket Diana vagy Szent Hubertus a kegyeibe fogad – az a kérdés csupán, hogy melyikükkel vagyunk jóban. Én is ilyen szerencsésnek tartom magam. Habár nem csak disznóra vadásztam életem során, hanem az apró-, és nagyvad vadászatának minden fajtáját szerettem és szeretem ma is. Fiatalon talán jobban kedveltem az apróvad vadászatát és a sörétlövést, mégis azokban az években ejtettem el a legtöbb vadkanomat. Akkoriban még korlátlanul lőhettük őket, nem is irigyelte tőlünk senki, sőt, a vadászati törvény „dúvadként” kezelte a vaddisznót! Elszomorító, hogy ezt a nemes és okos vadat így lealacsonyították: „bűnözőt” csináltak belőle.
Sok nem várt vadászélményben volt részem, néha bizony – úgy érzem, – érdemtelenül. Meglehet, hogy az isteneknek (vagy talán az istennőknek!) volt valamiféle szándékuk velem? Sokszor kitüntettek, megajándékoztak kegyeikkel.
Van úgy, hogy a szerencse hosszú időre a vadász mellé szegődik, de általában olyan, mint egy parányi kis sziget az Óceán közepén: nagyon nehéz ráakadni! Többnyire a legkitartóbb, legnagyobb keresés során sem sikerül rátalálnunk „Diana szigetére”.
Szerencsém is volt! Évente, kétévente találkoztam egy – egy ilyen remetével. Volt viszont úgy is, hogy évekig csak a bolondját járatták velem. Aztán hirtelen fordult a kocka, és nekem kedvezett a szerencse: volt olyan évem is, hogy három erős kant zsákmányolhattam!
Ebben a könyvben nem tudok azok kedvébe járni, akik szépírói képességeimet akarják megismerni. Nem tudok oldalakon keresztül az ég kékjéről, a csillagok fényéről, a madarak daláról, a Nap ragyogásáról írni. Ezt megtették már azok, akik sokkal jobban értenek ehhez. Én vadászélményeket, tapasztalatokat, történéseket írok le, egyszerű szavakkal. Abban viszont igazán bízom, hogy vissza tudom adni egy-egy vadászat hangulatát, meglepetéseit, tapasztalatait, élményeit, amelyek hatással voltak rám. Mindenki maga döntse el, hogy ez megfelelően sikerült-e, vagy cserbenhagytak „írói ambícióim” és csak egy gyengére sikeredett vadászias könyvet tart kezében a Kedves Olvasó.
Bozóki László
Balatonföldvár, 2010. március
TARTALOMJEGYZÉK:
BEVEZETŐ
SIKEREK (amikor malacom volt!)
Az első, avagy a kiskaliberű nagy szerencse! (1965)
Hóban, nyomon (1966)
Egy vidra, egy vadkan (1967-68)
Nyári eső után (1968)
Szarvasbőgés végén (1980)
Nyírlugosi ködben (1985)
Vízvári barkácsolás (1986)
Novemberi vadkan gondok (1994)
Hóköpenyben (1995)
Az újvárfalvi Ravasz Öreg (1995-2000)
Nagybörzsönyben (2008-10)
Kocákról
HAJTÓVADÁSZATOK
A nagy kan, amelyik nem akart felkelni (1970)
Vése, a somogyi vaddisznók hazája (1987)
Zalai riglizések (1987)
Gyarmatpuszta (1989)
Ozorai kukoricásokban (1990)
Két „sonnyogó“ (1995)
Szántódi vaddisznóhajtások (1998)
Újvárfalvi vaddisznóhajtások (1980-2005)
Rókák a hajtásban
Vaddisznós hajtókutyák
Céltávcső használata; igen – nem?
KUDARCOK
Megloptak! (1967)
A kanizsai nagy kan (1986)
A nagy leégés (1989)
Bátaszéki kudarcok (1990-99)
Elcserélt töltények (1992)
Egy kimaradt lehetőség (1994)
Az elveszett valkói nagy kan (1998)
Ez velem is megtörtént! (1999)
Lábakelt puskák (2005)
IDEGEN VADÁSZÖSVÉNYEKEN
Törökország (1973-79)
Pakisztán (1990)
Algéria (1991)
Odahaza, Erdélyben (1990-91)
Ukrajnai Kárpátokban (1992-94)
AMI MÉG A VADÁSZATHOZ TARTOZIK
Fegyverek, kaliberek, lövedékek
A hibázások okai
Trófeák
UTÓSZÓ
INTELMEK