Az augusztus eleji nyár még javában tombolt az agylágyítóan forró levegőjével, amikor távolsági (akkor ez még így működött!) telefonhívást kaptam. A vadásztársaságom, az Újvárfalvai Széchenyi Zsigmond Vt. fővadásza keresett, és kért, hogy segítsek be a szeptemberi szarvasbőgés lebonyolításában. Mert lesz olyan nap, hogy tizenhét vendég lesz egyszerre a vadászházban, ezért elkel a kísérő, és esetenként a német nyelvtudásom is. Gyorsan átlapoztam a kis zsebnaptáramat, és láttam, hogy majd három hétig tudok szabadságot adni magamnak. Megígértem, hogy szeptember 1-től 21-ig ott leszek, amikor éppen szükség lesz rám.
Augusztus 31.
Elrendeztem az otthoni elrendezendőket, és délelőtt bepakoltam a legszükségesebb dolgokat kocsim csomagtartójába a háromheti vadászathoz és erdei élethez. Forró, nyári melegben érkeztem dél körül Újvárfalvára, a Somogy ország közepén elterülő, mintegy (akkor még) 18.000 hektárnyi vadászterületünk Miklós pusztai vadászházához. Mi, a messzebbről jött kísérő vadászok a legfelső, két közös szobába lettünk elszállásolva. Aki a közelben lakott, az kénytelen volt vállalni a hazajárás késő esti és hajnali kellemetlenségeit.
A délutánt még arra használtam fel, hogy kicsit körbe néztem a területen. Hát, az erdei utakon bizony alig találtam friss szarvas nyomokat. Annál többet a kukoricákat átszelő utak porában. Úgy látszik, a rőtvad jórészt még a kukoricásokba, és a vizes lápok környékére húzódott ki az erdőből. Minden esetre, lényegesen kevesebb a szarvasnyom, mint az elmúlt években. Pedig mi volt itt évekkel ezelőtt? Egy-egy réten, vadföldön 3 – 4, néha még több bika is bőgött esténként és hajnalonta.
Így nem lesz könnyű a külföldiekkel meglövetni a tizenöt szarvasbikát, amire már a szerződéseket megkötöttük, hogy elég pénz jöjjön be a kölcsönök, a területbér és az állandó alkalmazottak bérének kifizetéséhez.
Estére a vendégek is megérkeztek. Apa a két felnőtt fiával, és azok barátai.
Akkori fővadászunk Kovács Laci elosztotta a vendégeket. Nekem az idősödő apa jutott, mivel tudott velem beszélgetni, és nekem kellett a többiek felé továbbítani a kívánságokat, panaszokat, ha lett volna! De nem volt, mert hamar megértettük egymást, és minden adva volt, hogy a következő egy hétben mindenki jól érezze magát, és lehetőleg eredményesen is térjen haza.
Szeptember 1.
A hajnali 4 órai kelés bizony szokatlan, de majdcsak belejövünk. Még sötétben a nagy kukoricás észak-keleti sarkában álló „Égetett – Darazsas” lesnél (előtte évben beköltöztek a darazsak a lesbe, és egy társunk rájuk gyújtotta a „házukat”! Majd az egész les leégett, ezért lett ez a neve!) kiszállunk a vendéggel a bennünket szállító terepjáróból. A többiek tovább mennek, és a több száz hektárnyi kukorica nyugati oldalán kerestek maguknak magasleseket. Előtte este még déli szélmozgás volt, ezért gondoltuk úgy, hogy az északi és a nyugati oldalon próbálkozunk. Hátha arra vonulnak be a szarvasok a napi tanyájukra. Sajnos az éjjel megfordult a szél, nyugati lett, így csak nekünk lett kedvező a széljárás, és a nyugati oldalt végig ülők hozzá segítettek bennünket, (a szagukkal) hogy mi legyünk az eredményesek. Alig ülünk le, elindulnak a kukoricásban a csatározások. Két – három bika is mérgesen feleselgetett egymásnak. Ketten annyira nem értették meg egymást, hogy összeugrottak. Hallottuk, de még nem láttuk az eseményeket.
Ahogy világosodott, egyre közeledtek a bőgő bikák a mi magaslesünk felé. Súrlódó, kukoricacsöveket tördelő neszek vettek lassan bennünket körül. Ahogy derengett, közelebb és távolabb szarvastehenek lépkedtek át kényelmesen az úton. Kértem a vendéget, hogy célozzon rá az útra, és ha szólok, hogy lőjön, akkor cselekedjen úgy, ahogy jónak látja. A vendég mindannyiszor rám nézett, ha egy tehén átment az úton, mire én csak ráztam a fejem, hogy ne lőjön! Egyszer csak alig 50 méterrel előttünk elbőgte magát egy bika a kukoricásban. A következő pillanatban megmozdulnak a kukoricaszárak, és egy agancsot látok meg, illetve nem is az egész agancsot, csak egy nagy villát, a korona helyén. A vendégnek megszorítom a vállát, hogy most legyen kész, és lőjön. Amint a bika elénk ér, rámordulok a tenyeremet használva bőgőkürtnek. A bika lecövekel, alig lehet látni a kukoricaszárak között, mert még annyira sötét van itt bent, de a vendégem érti a dolgát. Lövésére a bika összezuhan, de még töri a lábaival és az agancsával a szárakat, majd lassan elcsendesedik. Ülünk mi is, elgondolkozunk az elmúlt perceken. Az ember nagy „kérődző”. Az eseményeket újból és újból átéli, ami később leülepszik és megszépül. Emlék lesz belőle, egy életre. Néha szép kerek, néha satnya, de az is a miénk.
Már jó világos lett, de megint zörög a kukoricaszár, és úgy ötven méterre előttünk az úton sorjáznak át a süldő vaddisznók. A vendég elemében van, és két lövést is tesz, de látom, hogy mindkettő a kiszemelt disznó mögött porzik. De azért megnyugtatom, lehet, hogy meglesznek, pedig biztos vagyok benne, hogy nem tett bennük kárt.
A nagy lövöldözésünkre megjön a minket szállító terepjáró, és Kovács Laci melegen gratulál a vendégnek. Utána még ráirányítom a disznók nyomára, de nem talál lövésre utaló sebző, vagy vérző jeleket. Hát, ez nem jött össze, pedig milyen jól mutatott volna a reggeli terítéken egy-két vaddisznó is a bika mellett. De így is jó, hogy már szeptember elsején van egy bikánk. Nem valami híres, dupla villa a korona helyén, és úgy 8 kiló körüli lesz. Pont belefér a vendég által megkötött szerződés kereteibe.
A terítéknél megbeszéljük, hogy rám mostantól pár napig nem lesz szükség, mert a vendégem egy másik kísérővel, aki még nem mer bikára vendéget vezetni, meg tudja majd lövetni a disznókat, ha felültetik őket együtt egy magaslesre. Ezért összepakolom a még jóformán ki sem csomagolt dolgaimat, és elindulok hazafelé, hogy majd szeptember 8-án újból visszajöjjek, újabb vendégeket kísérni.
Szeptember 8.
Kisasszony napján, ahogy gróf Széchenyi Zsigmond, társaságunk névadója oly szépen leírta, megint csomagolok, hogy ott folytassam, ahol egy héttel előtte abba hagytam. Megérkezésem után az első nagy újság, hogy Csendes Attila, a vadásztársaságunk legfiatalabb tagja a német csoport egy másik tagjával lövetett egy 11 kilós agancsú szarvasbikát! A hír hallatán bizakodunk mindnyájan, hogy jól fog sikerülni az őszi vadásztatást, bár a hivatásos vadászok ugyancsak panaszkodnak, hogy kevés a szarvas. Viszont a meleg ellenére már jól bőgnek a bikák, ami ebben az időszakban elég szokatlan.
Szeptember 9.
Kora délután megjött a vendégsereg. Margit asszony örömére vadászházunk minden szobája foglalt lett. Kovács Laci újból elosztotta a vendégeket. Én bevállaltam, hogy az egyik, nagyobb bikát elejteni kívánó – Luxembourgból jött vendéget kísérjem. Magamban csak reménykedtem, hogy megint mellém szegődik a szerencsém, amely nagyon jó útitárs tud lenni, de ha elpártol tőlem, akkor csak egy orvosság van ellene: lenyugodni, és várni, hogy újra rám találjon! Most éppen megint rám mosolygott, mert megkaptam az egész évben vadászatmentes „Hollós” kerületünk keleti felét. Szerettem ezt a rekettyés, nyírfa-ligetes, néhol ingoványokkal, néhol futóhomokos dombokkal tarkított, igazi belső-somogyi tájat.
Mivel egész nap déli szél lengedezett, a „Hollós” északi oldalán álló „Meredek-lesre” ültem fel a vendéggel. Estére azért kezdett lehűlni a levegő, és a bikák is megszólaltak. Az alattunk elterülő rekettyésben kettő bőgött, igaz, az egyik csak egyszer. A másik se sokat, de rendszeresen jelentkezett. Viszont kimozdulni egyikük sem akart. A környező erdőből is csak a fiatalabb bikák orgonáltak, teli torokkal. Az ígéretes „hangoskodás” ellenére, fél nyolckor jött elő egy fiatalabb, kb. 7 kilós agancsot viselő bika. Amint besötétedett, bikánk elvonult, és szép csendben mi is elhagytuk meredek ülésünket.
Szeptember 10.
Hajnali hat óra előtt tíz perccel már felismertünk több fekete mozgó valami között egy bikát! Kísérgette, védte és terelgette a háttérben még nem látható ellenfelek elől az egy szem tehenét, és annak borját. Nem láttam jól, de a nagy terpesztése és a vastagnak tűnő szárak legalább 10 kilós agancsot ígértek. Sajnos messze voltak, így vadászom sem erőlködött, hogy meglője. Mielőtt kivilágosodott, hirtelen elhallgattak a bikák, és egyet sem láttunk többé. Fél hét után leszálltunk a magaslesről, mert egy távolabbi, de jól bőgő bika után szerettem volna cserkészni, hátha kint érjük még. Sajnos a vendégem kora, és kimértsége már nem engedte meg a régi nagy futásokat, amikor egy hajnalon két-három bikát is meg tudtunk nézni, ha elég gyorsak voltunk. Így hát, csak úgy öreg urasan ballagtunk vadföldtől – vadföldig, de már mindenhonnan elkéstünk. Vendégemmel meg is egyeztünk, hogy ezt az „alig látott” „Nagy terpesztésűt” szemmel próbáljuk tartani, és „ráülünk” reggel – este!
Bebes Tibor barátom, (Isten nyugosztalja, ő sincs már köztünk), nálam sokkal rosszabbul járt. Ő szegény, egy nagyon öreg osztrák bácsikát kapott vendégül. Hajnalonta Tibor kézen fogva vezette a kis öreget magasleshez. Az öregúrnak minden baja volt: alig tudott menni, állandóan rajta volt a WC-re menés, (ami egy magaslesen nem egy egyszerű dolog!) szürkületben farkasvaksága volt, csak teljes világosban tudott volna lövést leadni. Mondogattuk is szegény Tibornak, hogy ha lövéshez juttatja a vendégét, és meg lesz a bika, neki ítéljük a „vadásztatás Nobel-díját”!
Délután a szokásosnál egy órával korábbra vezényeltem az indulót. Előző este már kint voltak a tehenek az egyik vadföldön.
Egyre melegebb lett és majd leolvadtunk a tetőtlen, fejléc nélküli lesről, annyira melegen sütött ránk a Nap. Későn is kezdtek a bikák bőgni, és csak a 3-4 kilós agancsú sihederek közlekedtek, látszólag cél nélkül a vadföldön, időnként egy-egy nyekergő hangot adva. Már majdnem sötét volt, amikor két gyors egymás utáni lövés hangja hömpölygött végig az erdőn. Kicsit később hallottunk még egy lövést. Gondoltuk, ez volt a kegyelemlövés, mert olyan furcsán, tompán, és mélyen szólt. Csak a vadászházban tudtuk meg, hogy Bácsai Imrének (Isten nyugosztalja, ő sincs már velünk), sikerült egy jó bikát lövetnie, és Feri, az egyik hivatásos vadászunk „botlott bele” tök sötétben egy bikába, amely ott állt a leállított autótól 10 méterre, amikor leszálltak a magaslesről. Ez volt a harmadik lövés. Feri már csak ilyen volt. Több volt a szerencséje, és amiket meglövetett, még ha sokkal nagyobb agancsúak is voltak, mint amilyenre szerződött a vendég, azért elfogadták magukénak, mert nem akartak üres kézzel haza menni. Béla is behozott valamit, igaz csak „bikácskának” lehetne nevezni a zsákmányukat, mert a bicikli kormányra emlékeztető agancsról csak a csengő hiányzott! Szégyellte is magát szegény, hogy harminc éves vadászpályafutása alatt még ilyen nem fordult elő vele, hogy ennyire elnézze a dolgokat! A vendégnek viszont tetszett a fura trófea.
Szeptember 11.
Hajnali fél 5-kor értünk fel a szokásos magaslesre, de kiizzadtam, annyira meleg volt. A bikák még sötéttel elhallgattak. Ücsörögtünk 8 óráig, de nem mozdult semmi, mintha nem is szarvasbőgés idején ülnénk egy 8000 hektáros erdő közepén. Mire beértünk a vadászházhoz, már készen volt a teríték a tegnap este elejtett bikákból. Az Imre által kísért vendégé jó 8 kilós, Ferié 9 kilós, a Béláé 3,5 kilós agancsú lett. Délben megjött a vadszállító, és közös erővel, no meg a kis daruval, egy-kettőre felraktuk a bikákat a hűtő kocsiba.
Délután időben indultunk. Megint csak meleg lett az este, semmi lehűlés. A kamaszbikákon kívül ma sem láttunk semmit. Amint besötétedett, megszólalt az erdő, de a bikáink nem jöttek elő. Már kezdtem a hitemet veszteni. A vendég sem bízott már az eredményben, amikor mondtam, hogy maradjunk rajta, egyszer majdcsak megjön, és akkor ott kell lennünk. Fájdalmasan legyintett: – „Mit ér az, ha én már otthon, Luxemburgban leszek!” – „Három nap múlva indulnunk kell haza, ha van eredmény, ha nincs!” – Nyomottá vált a hangulat közöttünk. És ez még fokozódott a következő két napon! Mert még két este, és két hajnalban csak hallgatói voltunk a nagy természeti színjátéknak, ami körülöttünk zajlott, néha csendben, néha hangosan! De a szereplők nem akarták a tiszteletüket tenni előttünk, a hálás közönség előtt. Talán érezték, hogy nem őszinték a szándékaink, és nem csak gyönyörködni akarunk a játékukban, hanem a főhőst, a királyt szeretnénk önző módon megfosztani a fejékétől. Milyen önzők is vagyunk, tulajdonképen!
Szeptember 14.
Éjjel 2-kor arra ébredek, hogy dörög és villámlik, a szél csapkodja a függönyt, és a nyitott ablakon ömlik be az eső, a hűvös levegővel együtt! Végre! Talán ma hajnalban megtörik a jég, és bikáink előbújnak. Kísérő vadásztársaim is mind bizakodó hangulatban voltak, amikor indulás előtt a nagy nappaliban ittuk a hajnali első kávét, és majszoltuk az oda készített szendvicseket!
Vendégem komolyan, és sokatmondóan állapítja meg: „Ez az utolsó reggel! Holnap reggel nekünk el kell indulnunk!” – Megnyugtatom! Van még a mai reggel és a mai esti vadászat! Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fognak a dolgaink. És ha kell, egész éjjel fogunk dolgozni, hogy reggelre készen kegyünk a trófeák kikészítésével. Látom a jelentőségteljes mosolyán, hogy megbízik bennem! Nagyon jó érzés volt, hogy értjük egymást!
Amint kiszállunk a terepjáróból, már hallom, hogy a vadföldön nagy a hangoskodás! Igaz, hogy a magasles felé lopakodva elugrasztunk egy őzbakot az erdőben, de a szarvasok most nem hallották meg a figyelmeztető riasztásokat, annyira el vannak magukkal foglalva.
Sikerül csendben feljutnunk a magaslesre! Előttünk jó 100-150 méterre, a rekettyés szélén folyik a csata. Négy bika hangosan ordibálva szidja egymást. Egyszer csak nem bírtak magukkal, összeugrottak! Sajnos annyira sötét volt még, az ég is be volt borulva, hogy alig láttunk valamit. Visszafogott lélegzettel távcsöveztük a rétet. Lassan világosabb lett! Hirtelen egy szürke test vált el a derengésben a bozótostól, és gyors iramban közeledett a magaslesünk felé! Egy pillantás a távcsövön keresztül, és felismertem az első napokban látott, nagy terpesztésű agancsot. Tömör, nagy test, vastag nyak, ő az, akit napok óta keresünk! – Alig hallhatóan sziszegem a vendégnek: – Ő az, lőni! –
A vendég már készen van, amikor a bika a magasles feljárója felüli oldalon, elénk ér! Csak egy rövidet kellett bőgnöm, a bika lecövekelt egy pillanatra, és máris csattant a puska! Még láttam, hogy megemelkedik az eleje, és a hátsó lábaival kirúg! Alig volt 25 méterre, mégis jól hallottam a golyó bevágódását a nagy testbe. Halkan gratulálok a szép lövéshez. Vendégem kételkedik, ő nem látta a jelzéseket, annyira elkapta a vadászláz. Bikánk, mert nagyon biztos voltam benne, hogy a miénk már, további zaj nélkül tűnt el előlünk. Hiába füleltünk, nem hallottuk meg a nagy test zuhanásának a hangját, amit pedig úgy vártam. De azért ez nem bizonytalanított el.
Körben szóltak a bikák, csak úgy zengett az erdő, de valószínűleg nem zavarta őket, hogy egy vetélytárs már nincs közöttük. Ültünk és hallgattuk a csodálatos hajnali hangversenyt. Hűvös lett, de izzadtam, mert a rekettyés szélén megint mozdult valami, és harsogva közeledett felénk három szarvas. Elől jött egy hatalmas, öreg tehén, utána a borjú és mögöttük a minap látott „Szűk állású” jó 9 kilós agancsot viselő bika, bőgve, terelve a két tarvadat maga előtt! Megismertem a legényt, pár nappal ezelőtt itt műsorozott előttünk. Egyedül volt. A vendég nem akarta akkor meglőni, kicsinyellette. – Majd ha a „Nagy terpesztésű” meglesz, esetleg utána! – volt a válasza.
A vendég kérdően nézett rám: – Természetesen bólintottam! – Ha tetszik, lője meg! – de már ekkor alig voltak 50 méterre a magaslestől. Célzás, majd kattant a begyorsított ravasz! – A puska bebiztosítva maradt! – A tehén már csak 20 méterre megy előttünk, ekkor a bika kicsit keresztbe fordul, hogy bőgjön egyet az ellenfelek irányába! Ebben a pillanatban dörrent a puska. Még látom, hogy kicsit hátrább, vese tájékán porzik az oldala, de a bika villámsújtottként tűzben maradt.
A vadász keze remegett, amikor hátra húzta a zárat! (érdekes, hogy ilyenkor minden kis mozzanat örökre belevésődik az ember agyába!) Kivette az üres hüvelyt, és elgondolkozva nézegette, forgatta a kezében! Szinte látom rajta, hogy mire is gondolhat! Életre és halálra! Egymásra nézünk, és megöleljük egymást! Pedig milyen messze is voltunk napokig egymástól, amikor hallgatagon ültünk egymás mellett a magaslesen! De a közös élmény, a perc történései vissza visznek bennünket sok tízezer évvel korábbra, a magasan lobogó tábortűz mellé, és újból azok leszünk, ősember vadászok, akik együtt indultak el valahonnan a ködös múltból, hogy újból találkozzanak ebben a rohanó Világban. Ez szép volt! Ilyent nem sokan élhetnek át: 10 perc alatt két jeles bikát elejteni nem mindenkinek adatik meg! Nem hiába mondja egy német közmondás: „Az ünnepeket úgy kell megünnepelni, ahogy esnek!”
Megfordultam, hogy jobban szemügyre vegyem a zsákmányunkat! Szerencsére időben! Szemem a fekvő szarvason. Nézegetem a majdnem fekete, karvastagságú, szűk állású, de mutatós, szép fehér gyertyáit villogtató agancsot! Az agancs ekkor hirtelen megmozdult, majd még egyszer, de most már sokkal erőteljesebben. Aztán, ha nehézkesen is, de felállt a bika! Ránézek a vendégre, aki még mindig töltetlen puskával a kezében nézegeti az üres töltény hüvelyt. Csak bólint! Addigra a vállamnál a puskám. Hogy mikor töltöttem csőre, arra a mai napig nem emlékszem. A bika már jó iramban fut, mire a céltávcsőben a nyakára tudom tenni a szálkereszt hegyét. Alig érzem a puska rúgását, és a lövés pillanatában a bika alól kicsúsznak a lábai, hemperegve gurul a nedves, eső áztatta vaddisznótúrások közé.
Csak állunk a magaslesen, és megindultan nézzük a mozdulatlanul fekvő bikát! Még újra töltök, de már nem volt szükséges. Nem mozdult többé.
Lemászunk, és megcsodáljuk a halálában is gyönyörű vadat! Természetesen nem hagyott nyugodni a nagy bikánk hol léte. A vendéget ott hagyom, halottvigyázónak, és megkeresem az első rálövés helyét, majd megjelölőm egy fehér papír zsebkendővel, de nagyon reméltem, hogy nem lesz szükség rá. Ráállok a frissen felázott földön jól kivehető erős csülökbevágásokra, labdányi kirúgott fűcsomókra, s elkezdem betűzgetni a sebzett nyomát. Nem kellett messze mennem! Alig ötven méter után a fenyvest kettévágó erdei út sarkán találtam rá a nagy szürke testre. A szépen ívelt agancsát a sarokfának támasztotta, mintha az elmúlt napok fáradalmait akarná kipihenni. Kiabáltam párat, és a vendégem egyszer csak ott állt nagyon csendesen mellettem. Kalaplevétellel adtuk meg az utolsó tiszteletet az Öreg Harcosnak. Töret átadás és a csöndes öröm percei következtek. Egy vadászélet nagy ünnepnapjai ezek a pillanatok.
A lövöldözésünkre két terepjáró is előkerül, vendégekkel, vadászokkal. Segítettek örülni, és elvégezni a teendőket, meg hogy a két bika felkerüljön a kocsikra. A vadászház előtti terítéken a mi két bikánk mellé még kettő kerül felravatalozásra. A nagy fényképezésesek után neki láttunk a trófeák kikészítésének. Aki még nem csinálta, az nem is tudja, hogy mennyi munka van vele! De a hivatásos vadászok, és az ott lévő vadásztársak mind segítettek, hogy estére készen legyünk az elmúlt hét termésével, hogy a vendégek másnap reggel elindulhassanak először a Keszthelyi Trófea Bíráló Bizottsághoz, majd onnan a hosszú útra, Németország, és Luxembourg felé. A „Nagy terpesztésű” a másnapi mérlegelésnél „csak” 10,30 kilót nyomott, de sokkal nagyobbat mutatott. A „Szűk állású” is csak 8,70 kilós lett. Aznap este elköszöntem a kedves vendégektől, akik megelégedve, gazdag zsákmányukkal a kocsijuk tetején és a szép vadászélményeiket a szívükben magukkal vitték. Sajnos, soha többet nem találkoztam velük, nem tudom, hogy a somogyi bikáink hogyan mutatnak egy gyűjteményben? De biztos vagyok benne, hogy nem kellett velük szégyenkezni.
Szeptember 15.
A Hajnalban azért felkeltünk, és mindenki kiült valahova, hogy megfigyeljük, hol találunk elejthető, helyét tartó szarvasbikát. Mire visszaérünk, az új vendégek is megérkeztek. Három osztrák hegyi jáger. A délutáni vendégosztásnál a hármuk közül megint a legidősebb jutott nekem. Ahogy a puskát és a hegymászó botot megfogta, már láttam, hogy fogunk mi együtt bikát lőni.
A területbeosztásnál a tizenegyes körzet vadföldjét kaptuk meg, ahol Attila lövette a 11 kilós agancsú bikát, még a hónap első napjaiban. A hajnali sötétben indulunk az első magasles felé, de mindjárt éreztem, hogy baj van a széllel, mert a tarkómban érzem a hűvösét. Nem is látunk vadat egész reggel. Mire kivilágosodott, a környező bikák is elhallgattak. Fél hét körül a Hollósból egy lövés hangja türemkedett fel hozzánk. Csak remélni merem, hogy Tibornak sikerült az idős vendégét lövéshez juttatni! Úgy is lett, pedig nem hittük, hogy sikerülni fog! Az öregúr talán élete bikáját hozta terítékre.
Este megint a 11-be ültünk fel egy lesre, de most választhattam, a szelet megfigyelve, hogy melyik magasles lehet esélyes. Jól kikerekedett a Hold, és így reméltük, hogy tovább látunk, miután lemegy a Nap. De nem volt szerencsénk, mert csak gyerekbikák hajkurászták a teheneket. Csodálkoztunk is, hogy az öregek hagyják ezt. Megint meleg lett, így bikáink az eső utáni nagy csatákat pihenték ki.
Jó későn, hallottunk a terület határa felől öt lövést! Most már másodszor az utóbbi napokban! Úgy hallatszott, mintha valaki kitárazna, hogy a szarvasok ne jöjjenek át a mi vadföldjeinkre. A szomszédjaink gondolták, hogy ezzel meg lehet állítani a szarvasokat. Joguk van hozzá, ha nem is vadászhoz méltó megoldása a dolognak.
Szeptember 17.
Hajnalban szakadt megint az eső, és egész reggel esett. A szarvasok már korán, sötétben beváltottak az erdőbe, csak szórványosan bőgtek, és nem láthattuk meg őket.
Délutánra az egyre erősöd szél szétszórta a felhőket, de szarvas nem szereti a szelet, ezért csak későn kezdtek jelentkezni a bikák. Az első hang után már tudtam, hogy rossz helyre ültünk. A vadföld 500 méter hosszú, mi a déli sarkában várakoztunk, a bikák meg az északnyugati oldalban kezdtek el egymásnak feleselni, de még jó messze, bent az erdőben. Nem volt mit tennünk, közelebb kellett kerülnünk hozzájuk. Ezért gyorsan lemásztunk a lesről, és futólépésben indultunk a vadföld közepén álló magasles felé. Arra már nem mertem vállalkozni, hogy az északi oldalon állót elérjük, mert a bőgések egyre közeledtek a vadföld felé. Futva tettük meg a jó 250 métert, sajnos ez csak nagy zajjal sikerült, a combig érő, frissen zöldellő napraforgóban, amit nagyon szeretnek a szarvasok. Amint csendben feltolakodtam a magasles létráján, még láttam elugrani egy tehenet és a borját! – Na! Ezt elrontottam! – Feltettem mindent egy lapra, és vesztettem. De azért felültünk a magaslesre, és szép csendben vártunk. Nagy megkönnyebbülésemre az egyik bika újból jelentkezett, de sokkal feljebb, északabbra. Kezdtem megnyugodni, hogy az elugró tarvad nem az ő csapatának volt a vezértehene. Teljesen besötétedett. A Hold egyre magasabbra kúszott a csillagokkal teleszórt égen. Paradicsomi hangulatban zengett körülöttünk az erdő a szarvasbikák vágyakozó bőgésétől. Nemsokára, szellemként megjelent az első tehén, a vadföld szélén, utána a többi. A bika egy helyben bőgött, és nem mozgott, talán lefeküdt? Aztán egyszer csak szétrebbentek a tehenek, mert egy kölyök bika elkezdte őket nyögdécselve terelni. Csendben ültünk és reménykedtünk, hogy jó volt átjönnünk ide, a fiatal titán majd csak kimozdítja az öreget a nyugalmából.
Úgy is lett, mert hirtelen megelevenedett előttünk a színtér! A háremúr nem tűrte tovább, hogy a vakmerő legényke molesztálja az asszonyait, ezért vízszintesre tartott fejjel elkezdte követni a fiatalurat, hogy elzavarja. A legény pont a mi magaslesünket célozta meg, hogy az mögé meneküljön az egyfolytában szitkozódó háziúr elől.
Láttam a vízszintes, vastag nyakat, a két fejhossznyi sötét agancsot, ami sajnos vékonynak tűnt nekem akkor, ezért csak 8 kiló körülinek gondoltam, de ha több is lesz, nem baj, mert a vendég még a 9 kiló körüli agancsost is meglőtte volna, de a „szíve vágya” egy 8 kiló körüli volt.
Bólintásomra csattant a lövése, és a bika nagybetegen betámolygott az erdő sötétjébe. Az éles golyóbecsapódás hangjából arra következtettem, hogy csontot is érhetett a golyója.
Szerencsekívánatok nélkül – mert nem szabad előre inni a medve bőrére – megegyeztünk, hogy egy lépést sem megyünk utána, nehogy az első sebágyából felkeltessük.
Szeptember 18.
Hajnalban már kint voltunk az esti történések színhelyén, és hallgattuk a jó bőgést. Fél hétkor elindultunk a bikánkat megkeresni. Embermagas csalánba vezetett a beugrás nyoma. Jó 80 méter után az égerfákkal szegett patak partján, festői környezetben találtuk rá a királyra. A lapockacsontját törte össze a golyó, de még elbotladozott a víz széléig. Olyan lett, mint amilyennek a holdfényben néztem. Jó öreg, koronás, de már visszarakó, egyenes szemágú. A mérésnél „csak” 7,65 kilót nyomott az agancsa, de sokkal többet mutatott annál. Úgy látszik, abban az évben minden nálunk termett agancs egy jó kilóval könnyebb volt, mint amit kinéztünk belőle. Természetesen a vendégek csak örültek, hogy ily módon „megkíméltük” a pénztárcájukat.
Osztrák hegyi vadászom megelégedve, boldogan maradt ott „halottat vigyázni”, amíg én elmentem a kocsiért. Előtte még feltörtem a bikát, de csak a zsigereket távolítottam el, a nemesebb szerveket bent hagytam, és a nyakát sem vágtam fel, hogy ha majd a traktor kihúzza, ne szennyeződjön a nyitott hús. A gyomrot is megnyitottam, és csak tiszta víz volt benne, élelemnek még a nyoma sem! A vadászház elé ezen a reggelen is négy bikát ravataloztunk fel, és a vendégeink nagyon meg voltak elégedve az eredményünkkel.
Szeptember 20.
Az 1994-es szarvasbőgés a vége felé közeledett. Bikáink egyre kevesebbet jelentkeztek. A szarvasbőgés utolsó hete köszöntött ránk, az utolsó külföldi vadász csoport is hiánytalanul megérkezett. Még elvállaltam egy vendéget, de másnap délben, ha tetszett, ha nem, elszólított a kötelesség.
Hunyorogtak már a csillagok, amikor a sötétben megtaláltuk a Csákánytói púp tetejére épített magaslest. A tegnap esti, szarvasmarha tehenére emlékeztető hangon bőgni kezdő bikát, amelynek hangja később egész érces lett, csak egyszer hallottuk meg, messze bent az erdőben. Tehát, le kellett mondanunk arról, hogy közelebbről is megismerkedjünk vele. A vadásztársak által is jól ismert hang gazdája már nem lehetett fiatal legény, mert már mind nyájunkkal megjáratta a bolondját, és mégsem tudta senki sem, hogy milyen agancsot hord a fején! Tehát, ezen az őszön nekem sem sikerült megismerkednem vele. De a 24-es körzet béli mély hangú bika még kint tartózkodott a villanypászta alatti vadföldön. Le a magaslesről, és futás, hátha eléje tudunk kerülni, mielőtt beérne a nappali tanyájára, a tölgyes-égeres fiatalosba. Sajnos hiába volt a nagy rohanás, talán 50 méterre előttünk ugrott be a leromlott kerítésen, amely, míg jó állapotban volt, védte a fiatalost a nagyszámú szarvastól.
Sajnáltam, mert ez volt az utolsó lehetőségem, hogy a vendéget lövéshez juttassam. Estére már át kellett adnom a vendéget, az utánam jövő vendégkísérő vadásztársamnak, hogy ő vezesse tovább.
Elbúcsúztam mindenkitől. Fájó szívvel, de egy nagyon kellemes érzéssel fordultam a hétköznapok felé. Vadászhattam az általam oly kedves területen, melynek kevés párja van, még Európa-szerte is. És ha nem is én húztam el a puskák ravaszát, ugyan olyan élmény volt a négy bika elejtése, kézre kerítése, mintha magam lőttem volna őket.
Nem tudom, hogy pár év múlva lesz-e ilyen vadászatunk? Ahhoz okosan kell sáfárkodnunk a kincseinkkel. Ellent kell állni a széthúzásnak, az cselszövéseknek. Csak együtt, összefogva tudjuk megőrizni, amink van.
Lejegyezve Újvárfalván, 1994. Szeptember 20-án.
Bozóki László