A nagy Jumbó halkan dorombolt. A látóhatár egyre világosabb lett. Látni lehetett alattunk a kígyózó szavannatüzeket. Mire kivilágosodik, a felhők fölé nyúló, néhol hó borította sziklás Kenya – hegyet is látjuk. A hegy lábához, annak árnyékába készülünk vadászni.
Szerződtetett hivatásos vadászunk már várt bennünket a nairobi repülőtéren. Gyors útlevél- és vámvizsgálat, csak futólag nézték meg puskáink számát, mindent rendben találtak. Mehetünk.
Északnak fordul a terepjáró Toyota orra. Átszáguldunk a nyüzsgő nagyvároson és az annyiszor olvasott helyeken: Thika, Nyeri, Nanyuki. Nanyuki után autózunk még vagy 20 kilométert, aztán lehajtunk a jó betonútról. Már hátunk mögött emelkedik a Kenya hegység 5199 méter magas havas csúcsa. Jó félóra múlva elérjük táborunkat.
Kicsomagolunk, felszerelésünket összeállítjuk, puskáinkat előkészítjük a következő napokra.
Táborunkból mindenfelé kocsinyomok vezetnek a tüskés, kisebb-nagyobb dombokkal tarkított száraz pusztaságba. Még a sátornyílásból látunk egy jókora csapat oryxantilopot. Vezetőink csak legyintenek kérdő pillantásainkra – „mama – totó” – „asszonynépség gyerekekkel” – mondták.
Alig kocsizunk 5 percet, az egyik hosszú feketénk dobol a kocsi tetején – „Bwana – szwala! – Impala!”-
Társam kiszáll, a bokrok takarásában csúszik-mászik vagy száz métert. Csattan a lövése, és a jó bak eltűnik a magas, száraz fűben. – Na, a vacsoránk már megvan! – nyugtázza hivatásos vadászunk.
Nagy az öröm, mindjárt a kezdésnél jól indul minden. Társam ottmarad fényképezni, mi tovább indulunk. Az egyik dombon visszahagyjuk a kocsit, gyalog másszuk meg a következőt. A dombtetőn varacskos disznó család legel. Észrevesznek bennünket, rövid „tanakodás” után antennaként peckesre állítják farkukat, úgy menekülnek.
Letekintünk a domb túlsó oldalán. Nagy mindnyájunk meglepetése. A vízmosásban magányos bivalybika legel. A szemek összevillannak, vadászunk csak bólint, s már készen is van a haditerv.
Jó széllel vagy 60 méterre sikerült megközelíteni a bokrok között a remetét. Rosszul áll, elfelé legel tőlünk. Nem tudom mennyit várunk, nekem nagyon hosszúnak tűnik, mire végre egy lépést tesz jobbra.
- Csak nem elhibázni! –
Ez jár állandóan a fejemben, miközben jócskán ráz már a vadászláz. Az utolsó bordára teszem a táncoló szálkeresztet és a 8x68S Mauser 14,5 grammos golyóját elengedem. A többi már az ő dolga, meg is teszi a kötelességét és orraejti a bikát, de az újra felpattan, s már el is tűnik egy bokor mögött. Megpróbál hegynek futni, kikapaszkodni a vízmosásból, de nem bírja, fordul vissza! Még mielőtt eltűnne a vízmosás laposabb része felé, második lövésem csattan.
Még megy vagy 50 métert, aztán nagy nádrecsegtetés közepette eldől.
Azóta már sok-sok „halálbőgést” hallottam bivalyoktól, de úgy egyik sem szorította meg a torkom, mint az akkor, az ELSŐ! Még a hivatásos vadászunk szája széle is remegett, pedig ő aztán sokat próbált legény lehetett.
Kísérőink köveket dobáltak arra a helyre, ahol utoljára hallottuk a bikát.
A biztonság kedvéért még egy fára is felmásztak, onnan bizonyosodtak meg, hogy nem él már az öreg remete. – Kufa! – Halott! –
Vállveregetés, kézrázás, fehér fogsorok villogása. Alig jut el hozzám a többiek öröme, mert egy kis szomorúsággal vegyes vadászöröm száll meg, amint magunkra hagynak, amíg elmennek a terepjáróért.
– Ilyen egyszerűen, ilyen gyorsan, az első nap, az első golyólövéssel lehet kafferbivalyt lőni?! – Hiszen tegnap még Európa autógázos levegőjét szívtam, ma délután meg itt Afrika közepén bivalyt lövök? – Hihetetlen! – Ennyi volna az egész? – Ki rendezi meg az ember életében ezeket a dolgokat? –
Az oly régóta dédelgetett álom gyorsan beteljesült, talán kicsit túl gyorsan is. Hirtelen lettem szegényebb egy álommal, de gazdagabb egy szép és feledhetetlen élménnyel és egy szép trófeával.
Később megtanultam, hogy Afrikában minden máshogyan fog történni, mint ahogy azt megálmodtuk, szerettük volna és elképzeltük.
Sötét van, mire a táborba érünk.
Hangos dudálás ugrasztja össze a társaságot. Mire a leszálláshoz készülődöm, már ott is áll a tábori szék, lábam sem éri a földet, úgy hordanak körbe. Közben verik a konzerves dobozokat, a szakács a palacsintasütőt, és monoton dallamot énekelnek hozzá.
A következő napok kellemesen telnek.
– Komám, te tudsz egyedül is vadászni – nagy meglepetésemre ezzel engedett el a hivatásos vadász – , adok melléd segítségül egy fekete fiút, szórakozzál kedvedre. Időtök van, a bivalyod megvan, válogass a többi vad szerint, amint látom, ismered már mind, hogy mi micsoda, mintha mindig itt vadásztál volna. –
Naponta két – három vadat nyugodtan elejthet minden közepes lövő. Az ernyőakácos szavannán könnyedén lehet cserkészni. Ha egy-egy vadcsapat megugrik, pár száz méterrel odébb nyugodtan legelésznek újból. Vadból nincs hiány, tehénantilopok, oryxok, grant- és thomson gazellák csapatai tarkálnak mindenfelé. Itt-ott zsiráfnyakú gazellákat, vizibakokat és varacskosdisznókat is lehetett látni, bozóti bakokat, törpe antilopokat csak elvétve. A jávorantilopok és bivalyok nagy csordákban legeltek. Paradicsomi állapotok, – vadászparadicsomi állapotok vettek körül. Mit kívánhat még az ember?
Egyik hűvös reggel együtt kocsiztunk ki mindnyájan. Az volt a tervünk, hogy kísérőmmel visszafelé, a tábor felé cserkészem, társam az ellenkező irányba, majd később visszatérnek a kocsihoz, és azzal jönnek vissza.
Útközben az egyik fiú dobol a kocsi tetején: „Zebra!”
Egy magányos csődör váltott át előttünk a kopár dombon. Kiugorva a kocsiból lövéshez készülődtem. Sajnos a szabadkézből leadott lövésem mögé ment. Második lövésem előtt már letérdeltem, de így is kicsit hátra csúszott a golyóm. A csődör betegen, de jó iramban távolodott. Hivatásos vadászunk lekérte a kocsiról a puskáját, és ráhasalt a motorház tetejére. És ekkor megtanultam a .375 Holland + Holland Magnum kalibert és vadászunk nyugodt kezét becsülni!
A zebra nagyon messze volt, én oda sem mertem nézni, csak úgy félszemmel.
A lövés elcsattant, jó idő múlva hallottuk a golyó becsapódását, és ámulva nyugtáztuk, hogy a csíkos csődör eldőlt.
Leléptem: 623 lépés volt! (360 métert mutatott a mellettem guruló terepjáró kilométerórája!)
Teltek a szép napok, élveztük a vadbőséget. Sokat tanultunk vezetőinktől, bámulatos érzékkel tudtak minden nyomot tartani, érzékszerveik lényegesen jobbak a miénknél.
Társamnak még nem volt bivalya. Ez adta a lehetőséget, hogy elkísérjem őket fel a Kenya hegység oldalára, a hegyi őserdőbe, mert lent már nemigen járhatott szerencsével.
Kora reggel indultunk, át az országúton, fel a zöld hegyekbe. Hamarosan elértük az esős erdők határát. Igencsak rászolgált a nevére, egész nap mosott bennünket a hideg eső. Főleg fekete kísérőink, de mi is nagyon fáztunk, annak ellenére, hogy egész úton felfelé mindnyájan a kocsit toltuk.
Dél felé találtunk rá a bivalyokra, előzőleg társam egy szép lövéssel lőtt egy erős varacskos kant.
A bivalyok lehettek vagy tízen, mind bika. Sikerült is a közelükbe cserkészni. Társam lőtt az egyik közelállóra, az összeesett, a többi eldübörgött. A meglőtt közben felállt, és fájdalmasan bőgve forgolódott. Társam töltött és újból lőtt, aztán újból, de a bika nem akart eldőlni, sőt, lassan támolyogva közeledett, miután észre vette, hogy honnan jönnek a lövések.
– Gyerekek! – Segítsetek, mert üres a puskám!” – kiáltotta, miután észre vette, hogy az utolsó töltényét lökte a csőbe. Erre mi is lőttünk az egyre közeledő, fájdalmasan bőgő bikára. Hivatásos vadászunk háromszor, én kétszer. Végre a nagy test eldőlt. Társam izzadva mentegetődzött, és köszönte meg a segítséget. Természetesen egész idő alatt nem volt életveszély, vagy még annak a látszata sem, mert bikánk csak lassan tudott mozogni az első, bénító golyótól.
Mire a táborunkba leértünk, öreg este lett, de azért jó meleg vacsorával vártak bennünket.
Még utolsó nap megpróbálkoztam a bozóti bakokkal. Egész idő alatt kísértettek, nagyon szerettem volna egyet elejteni, de sehogy sem sikerült egy jó bakkal összejönnöm. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor a várt bozóti bak helyett egy konda erdei óriásdisznóval találkoztunk. Sajnos nem volt lelövési engedélyem, és így csak gyönyörködhettem bennük. Mint minden közép-európai vadász, én is nagy „vaddisznóimádó” vagyok, ezért különös élményt és élvezetet nyújtott egy jó órán át megfigyelni a ritkaságszámba menő fekete ördögöket. A koca akkora lehetett, mint egy hazai vaddisznó, négy malaca szorosan a közelében tartózkodott. Három fejlettebb süldő az előző alomból már messzebb elkóborolt. Kan nem volt velük, így könnyű volt ellenállni a kísértésnek. A gyorsan ránk köszöntő afrikai este vetett véget a további megfigyelésnek.
Sok szép élménnyel búcsúztam a Mount – Kenyától, nem is gondolva arra, hogy hamarosan újra viszontláthatom. Hivatásos vadászunk elfogadta ajánlkozásom, és felvett maga mellé „vadásztanulónak”. Pár hónap múlva, mint kísérő vadász a vendégeket vezettem antilopokra és más sztyeppei vadra, de bivalyra még nem. Sajnos „pünkösdi királyságomnak” hamar vége szakadt. 1977 nyarán hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül, egyik napról a másikra beszüntettek minden vadászatot Kenyában.
Azóta is tovább pusztul a vadállomány a vadorzás miatt. A vadorzók kíméletlenül irtották és közvetítőkön keresztül, az emléktárgyakért rajongó turistáknak adták el „termékeiket”. „Munkájukat” a kormány akkori képviselői nem hogy gátolták volna intézkedéseikkel, ellenkezőleg, ők maguk pénzelték bandáikat, amelyek mindent, ami eléjük került, legyilkoltak.
A kenyai vámhivatal kimutatásai szerint hivatalosan 1973 – 1976 között 564 tonna elefántcsontot exportáltak, ennek ellenére Hongkong és Japán importkimutatása 1218 tonnát tüntet fel, mint behozatal. Ez a mennyiség csak Kenyából érkezett!
Az új államelnök végre betiltotta a kereskedést mindennemű árúval, ami valamilyen vadból, annak lelövése árán származik.
Talán így megmenthető Kenya értékes vadállománya.
Bozóki László
Megjelent a Nimród 1982 szeptemberi számában