„Mosi oa tunga” A füstölgő mennydörgés
Valamikor nagyon régen, még iskolás koromban Széchenyi és Kittenberger könyveit olvasva kapott el a vágy, hogy megismerjem Afrikát. A legutóbbi már a hetedik utam volt.
Tervezése mintegy másfél esztendőre nyúlik vissza.
Tél közepén a NIMRÓD szerkesztőségében beszélgettünk Magyar Ferenc fotóművésszel, mikor megszületett az ötlet: utazzunk együtt Zimbabwébe, Feri fotózik, én vadászom. (Utóirat: és közösen dokumentáljuk majd utunkat egy könyvben, ahol én írom meg az élményeket, Feri pedig képeivel teszi színessé a könyvet. Sajnos a megállapodást egyikünk nem tartotta be. És ez nem én voltam. Bozóki László)
-
június 1-én, Frankfurtból indult a gépünk a 15 órás útra. Az afrikai ország fővárosában, Hararéban rövid útlevél- és vámvizsgálat után mentünk egy másik csarnokba, ahonnan a belföldi járatok indultak. Másfél órai repülés után Bulawayóban landoltunk.
Napfényes, de hideg és szeles volt a reggel. A mezőt, amelyen a repülőtér elterült, dér borította. Házigazdánk, Ray Torr már várt bennünket. Igazi vadászalkat. Napbarnított, cserzett bőrű, származását tekintve dél-afrikai, 50 évesnek becsültük, de kiderült, hogy már 60. A következő napokban bizonyossá vált előttünk, hogy a legmegfelelőbb ember védőszárnyai alá kerültünk.
Bulawayótól még 250 kilométert autóztunk vadászterületünkig. Az úton szörnyülködve vártuk az összeütközést a nagyritkán szembe jövő autókkal. Nehéz volt megszokni a baloldali közlekedést.
Azt már a levelekből tudtuk, hogy a vadászterület mintegy 400 ezer hektár nagyságú, részben farmosítva és szarvasmarha tenyésztésre van berendezkedve. A határokat a Bubye és az Umzingwani folyók és a térképen meghúzott egyenes vonalak jelezték. Minden csak úgy afrikai módra: körülbelül!
A vidék száraz, bozótos, vízmosásokkal szabdalt, gránit és bazalt csúcsokkal ékesített, igazi afrikai táj. 1000 méterre voltunk a tengerszint felett, és júliusban éppen tél volt. Májustól októberig igen hidegek a reggelek, olyannyira, hogy még a pizsamát is magunkon kellett hagynunk hosszú alsónak. A nyitott terepjárón majd lefagyott a kezünk, fülünk és farkunk.
Pár szót feltétlenül megérdemel ez a különleges jármű, mert nagyon ügyes megoldásokat láttunk rajta: az egész rakodófelület, a puskatartók, ládák, ülések, a legeldugottabb helyek is mindenhol olvasztott nyersgumival voltak kitöltve, körülbelül egy centiméteres vastagságban. Ez a megoldás több oldalról is nagyon előnyös volt, elsősorban hangtalan mozgást biztosított, ami nagy előny, ha vad közelében kell megállni. A kirepülő töltényhüvely nem okozott kellemetlen és zavaró zajt, ha leesett, a puskák csöve sem koppant, ha forgolódott a vadász. De a legfontosabb talán az volt, hogy a szállítandó vad vére nem folyt be minden kis résbe, és nem büdösödött be a rakfelület.
Nagyon praktikus és tiszta megoldás volt ez, amit még sohasem láttam másutt.
A mintegy 15 házból álló farmon Ray csinos felesége várt bennünket. Valamennyi épületen meglátszottak a régi gyarmatosítók által kedvelt holland – búr stílusú építészet jegyei.
A hosszú út után lepihentünk, de természetesen nem bírtunk magunkkal, és délutá háromkor már indultunk is egy kis házkörüli autózásra, amolyan „fegyveres nézelődésre”.
Előzően pár próbalövés megnyugtatott, hogy a két puskám, és azok távcsövei rendben vannak, nem mozdult el semmi, használhatóak. A nagyobbik, egy Ruger blokkzáras, .375 H+H Magnum kaliberben, a kisebbik, a kedvenc Krieghoff drillingem, .30-06 és 5,6x50R golyós csövekkel, és egy 20/76-os sörétes csővel.
A területen a fővad az antilopok népes családja. A következő napok megmutatták, hogy nem is olyan könnyű őket puskavégre kapni. Vadat láttunk, rengeteget. Az út mellett impalák csoportja villant fel, egy csapat kudutehén legelészett a hegyoldalban, nagyon emlékeztetve a mi szarvasteheneinkre. A kis folyó túloldalán hosszú, majd kétméteres fekete bőrű nyomozónk, Nongo sasszeme bozóti bakot fedezett fel. Egy fa törzse szolgált támasztékul, mikor elengedtem golyómat. A bak a nád között a vízbe esett, de még egyszer kellett lőnöm, hogy fekve maradjon. Nagy kerülőt téve, 5 – 6 kilométert autóztunk, mire a közelébe értünk. Alig találtuk meg a nádban, teljesen elmerült a vízben. Csavart, kissé szűkállású szarva elsőrangú vadásztrófea volt.
Ez az egész út tulajdonképpen a krokodil- és vízilóvadászat jegyében indult.
Eddigi útjaim során sohasem sikerült olyan helyen járnom, ahol a két különleges, de nagyon jellegzetes afrikai vadra vadászhattam volna. Ray szerint az ő területén a folyók kiszáradtak, így itt már nem találhatjuk meg ezt a két „vízivadat”, távolabbra kell mennünk. Másnap reggel tehát bepakoltunk és elindultunk krokodil- és vízilónézőbe.
A Toyota szorgalmasan nyelte a kilométereket, mégis késő délután lett, mire elértünk a Lundi folyóhoz.
Új házigazdánk, Lou Hallamore, valamikori angol őrnagy, szigorú tekintetével, vörös szakállával, kissé elhanyagolt külsejével inkább egy vadorzóra emlékeztetett, mint egy jó nevű White Hunter-ra. Az első benyomást rögtön enyhítette az a meleg fogadtatás, melyben ő és felesége részesített bennünket.
A még hajnali sötétben elfogyasztott kiadós reggeli után a nap első sugarai már a folyóparton találtak bennünket. A terepjáró hátuljában könnyű csónakot és oldalmotort vittünk magunkkal. Csendben lopakodtunk a folyó felé. Vagy 300 métert kellett megtennünk a homokban, hogy a víz széléhez érjünk. A folyókanyar kimosott oldalában hosszan nyúlt el egy 100 méteres, keskeny vízcsík. Ide húzódott be a környék összes vízilova. Nagyokat prüszkölve, röfögve, horkolva fejezték ki nemtetszésüket, ahogy feltűntünk a parton. Összetömörültek, de nem menekültek. A víz közepén fel-felbukkanva méregettek bennünket egy darabig, majd a borjas tehenek elindultak a folyóban lefelé.
Lövéshez készülődtem. Van a csapatban egy hatalmas bika, azt szeretném puskavégre kapni. Lou elmagyarázza, hogy hova kell „tennem” a golyót, a szeme és a füle közé. Nekihasalok a fövenyen, és amikor oldalt fordul, odagyújtok. Nem nagy művészet volt 50 méterről egy ekkora koponyát eltalálnom. Alig éreztem a .375-ös Holland rúgását.
A nagy bika megemelkedik, egész hosszában kilátszik a vízből, majd hangtalanul alámerül a barna vízben. A többi víziló fejvesztve menekülnek, torpedóként szántva a vizet. A nagy kavarodásban nem is tudjuk, hogy a meglőtt állat elúszott-e, vagy valóban lemerült.
Órák telnek el tanácstalan várakozásban. Végre a bizonyosság. A bomlás gázai lassan emelik a nagy testet. Először csak áttetszik rózsaszín hasa, majd fel is tűnik a vízben.
Vízre tesszük a motorcsónakot, és kemény küzdelem kezdődik. Fél nap hosszat húzzuk-vonjuk az óriást, de az nem mozdul. A nagy és nehéz feje beékelődött két szikla közé. Végre délután kettőkor megindul. Közben a közeli cukornádültetvényről darus kocsi érkezik. Ez aztán épp naplemente előtt húzza ki a körülbelül öt tonnás állatot a folyómederből.
Késő este érünk a szállásunkra, de a különlegesen finom vacsora kárpótol bennünket minden fáradalomért.
Másnap minden kezdődik elölről. Még sötétben indulunk, az idő közben elborult. Ezért Lou nem sok reményt hagy bennünk a krokodilvadászatot illetően. Napfény kellene! A hüllők csak akkor jönnek ki a vízből, ha a levegő melegebb, mivel a meleggel fűtik fel „üzemhőmérsékletre” testüket.
Ma a folyó egy másik szakaszához megyünk, itt több a víz. Középen kis sziklaszigetek. Alighogy letáborozunk, már meg is pillantjuk a háromszögletű krokodilfejeket. Öt – hat is úszkál a szigetek körül. Várunk. Az időjárás csepegősre fordul, feladok minden reményt. Mondom is Lounak, menjünk inkábba folyó menti galériaerdőkbe, antilopra és varacskos disznóra. Ő nemet int a fejével, még várunk egy kicsit. Neki lett igaza.
Nap sehol, mégis feltűnik egy hatalmas háromszög, és elindul lassan úszva a legnagyobb sziget felé. A feje kétszer akkora, mint a többié.
Előbb kiteszi azt a nagy fejét a kőre, majd lassan kicsúszik, és mozdulatlanná válik. Mire az egész csillogó test kint van, eláll a lélegzetünk. Legalább négy méter, de három és fél biztosan megvan. Lou azt mondja, hogy itt ekkorát az utolsó időkben nem nagyon láttak. Ray csak bólogat hozzá.
A bennszülött kísérőink szaladgálnak a bokrok takarásában. Az izgalom a tetőfokára hág. Keressük a helyet, honnan lehetne a magas partról jól odalőni. Végre Lou talál egy ágas fát, abba helyezem a duplagolyóst. Kérem, vágjanak két rudat még, hogy mindkét könyökemet fel tudjam támasztani, mert csak úgy biztos a lövés számomra.
A szigetecske van vagy 130-140 méterre, s nagyon kicsi az a rész, ahol a krokodil agya elhelyezkedik, nagyon pontos lövés kell ahhoz, hogy „oda szegezzük”, és ne forduljon be egy loccsanással a vízbe, mert akkor örökre elvész.
Mikor minden rendben, még megpróbálom „szárazon” elnyomni a ravaszt. Csak a gyorsítót kattintom be. A kis szálkereszt biztosan ül a krokodil szemén.
Visszatartom a lélegzetem, és amikor pontosan fedi a hajszálkereszt metszőpontja a célpontot, megérintem a felpeckelt ravaszt. Eldördül a lövés. Még a céltávcsőben látom, hogy a nagy hüllő feje szétnyílik. Vág még egyet félelmetes farkával, és fekve marad.
Óriási hangzavar a parton. A hátam majd beszakad a „kézzel fogható jókívánságoktól”.
Mint később elmondják, senki nem merte igazán hinni, hogy tűzben marad a hatalmas hüllő, és golyóm „oda szegezi” a sziklára.
Együttes erővel bocsátjuk le a kis csónakot a meredek parton. Hárman férünk egyszerre csak bele. Kétszer kell fordulnia, míg mindnyájan átérünk. A „kroki hatalmas. Lou öt-hat mázsára becsüli a súlyát. Megmérjük a hosszát: „csak” 3,80 méter. A háta jó egy méter széles. Embereink nekiállnak, felfordítják. Ekkor látjuk meg az oldalán és a hasán a hatalmas sebeket. Most már értjük, miért mászott ki oly hamar a vízből. Valószínűleg verekedett, ugyanis párzási időszakuk mostanra tehető. A nyúzás két óra hosszat is eltart, nagyon nagy odafigyelést kívánó munka a vékony krokodilbőr lefejtése. Kíváncsi vízilófejek bukkannak fel újból és újból, de a .22-es Hornet golyók végképp elriasztják őket.
Utoljára marad a gyomor felvágása. Csalódást okoz. Csak kövek és zöldes, bűzös folyadék, a rendkívül erős gyomorsav van benne.
Ebéd után elbúcsúzunk Loutól és indulunk vissza Ray farmjára.
Az esti whiskynél tartunk, mikor cseng a telefon. A farm ménegere hívja Rayt, aki rövid beszélgetés után nevetve tér vissza az asztalhoz.
- No, fiatalember! – fordul hozzám. – Volna egy megbízásom a számodra. A hét végéig15 impalát és két zsiráfot kellene lőnöd. Vállalod? –
Bután nézhettem, mert megismételte az ajánlatot.
- Jó,jó – válaszoltam felocsúdva. – Az impalákat még értem, de a zsiráfokat minek kell lőnöm. –
- A húsgyárunknak – hangzott a válasz. – Konzervet készítünk belőle és eladjuk Európába kutya és macskaeledelnek. Az impalák az embereinknek kellenek a hétvégére. –
Gazdaságosság! Egy területnek le kell adnia annyit, amennyi fedezi a kiadásokat! Az „újra termelődő” energiaforrások fenntartják a terület fizetőképességét és valamennyi hasznot hozva, lehetőség van ebből fejlesztésekre is.
Reggel ismét korán indulunk. 10 órára már meg is van az egyik zsiráf. Hatalmas lábak, csupa nyak. Úgy dőlt össze szegény, mint egy kártyavár. Nem volt valami épületes látvány. Azóta, ha kutyaeledelt, vagy csak hirdetést látok, mindig szegény zsiráfom jut eszembe. A másikat Feri lőtte meg a következő napon. Igaz, agyonlőni nekem kellett ezt is. Délutánra a 15 impalát is meglőttem, mind fej- és fültőlövésekkel a .22Hornet betétcsővel.
Kértem Rayt, ha már itt vagyok Zimbabweban, szerezzen számomra lelövési engedélyt egy fekete lóantilopra. Telefon ide, telefon oda. (Számunkra meglepő volt, hogy egy Afrika közepén lévő, fejlődő országban kifogástalanul működik a telefon, 1986-ban, amikor Magyarországon, Európa közepén még tekerős, meg „dugdosós” telefonálgatás megy!)
Bulawayótól nyugatra eső farmon sikerült is helyet biztosítani. Újabb 350 kilométer, és este már ismét egy más jellegű tájjal ismerkedhettünk meg. Vulkánikus, fekete talaj, telehintve színes kavicsokkal. Álomszép domborzatú, rövid, sárga füvű mezőségek, kis erdőkkel tarkítva. Meg is látjuk hamarosan az első csapat koromfekete antilopot. De az este hamar leszáll, nem tudjuk őket megközelíteni.
Két napig ügyeskedünk ezután, de nem akart sikerülni a dolog. Autózunk, cserkeltünk. Ray és Feri próbálták rám mozdítani a vadat, én a farmtulajdonossal mindig előre mentem, így rigliztünk egész nap. De a szép fekete antilopok mindig máshol mentek ki a sűrűből, mint ahol mi álltunk. Feri nyugodtan fényképezte őket 60 méterről – nekem csak vágtatva jöttek mindig, akkor is vagy 200 méterre.
Vadászatunk lassan a vége felé közeledett. Utolsó délután még egy kis „búcsúkocsikázásra” indultunk. Vadászterületünkön, amint azt nap mint nap tapasztaltuk, nagyon jó kudu-állomány élt. Volt olyan nap, hogy 9-10 érett nagykudu bikát is láttunk. Mégis nehezen szántam rá magam, hogy elejtsek egyet, hisz pár éve Namíbiában már sikerült nagyon jó szarvú bikákat lőnöm. A kisördög azonban az utolsó vadásznap utolsó félórájában mégis megkörnyékezett! Hosszú, de nagyon szűk állású szarvpárt viselő bika került elénk. Megkapta a golyót, és 150 méterre feküdt le.
A vadászatot befejezve szerettünk volna még mást is látni az országból. Ray felesége szállított el bennünket a zimbabwei Nagy Nemzeti Romokhoz. Megcsodáltuk a 800 éves falakat, melyek egy régvolt, gazdag kultúra emlékét hirdetik a jelennek. A romoktól nem túl messze fültanúi voltunk egy leopárd támadásának, amint világos nappal lecsapott egy páviáncsapatra, de látni sajnos nem láthattunk semmit.
Este aztán átvettük azt a kis bérkocsit, amellyel a hátralévő időben saját szakállunkra közlekedhettünk. Másnap újabb egész napos út állt előttünk. Nyandától Bulawayon át az ország északnyugati csücskébe, a Hawange Nemzeti Parkba kellett tervünk szerint eljutnunk.
Délutánra értünk oda. Miután elfoglaltuk szobáinkat a safari-lodge-ban, Feri elkezdhette fotós munkáját, nem mintha korábban híjával lett volna a lehetőségeknek.
A következő napokban napkeltétől sötétedésig egyvégtében úton voltunk. Bekalandoztuk a park zegzugos ösvényeit. Teltek a filmtekercsek. Én sofőrködtem, Feri a hátsó ülésről felajzott objektívvel lövöldözött.
Egy napra a Kariba-tóhoz is átmentünk. Ez egy nagy mesterséges tó, melyet 1961-ben a Zambézi felduzzasztásával hoztak létre. A 281 kilométer hosszú tó valóságos paradicsomi állapotokat teremtett a száraz, félsivatagi környezetben.
Utunk utolsó kirándulása volt a pont az i betűn: a Viktória vízesés.
Megdöbbentően, lélegzetelállítóan gyönyörű a természet hirtelen arculatváltozása: a méltóságteljesen, kényelmesen hömpölygő folyam nyugalma hirtelen megtörik, mert megnyílt a föld az útjában, és 95-105 métert zuhan a hatalmas törésben, majd két kilométer szélességben.
„Mosi oa Tunga” – így hívják a bennszülöttek, ami magyarul talán annyit jelent, hogy „Füstölgő Mennydörgés”. Csodálatosan találó elnevezés! Valószínűleg így érezhetett dr. Livingstone is, amikor 1885. november 16-án mai szemmel elképzelhetetlen nehézségek és rettenetes viszontagságok árán, törékeny kenuján a vízesés közelébe érve felfedezte azt a civilizáció számára. Ő, királynője, Viktória nevét adta a nagy természeti csodának. Dr. Livingstone szobra ma ott emelkedik a vízesés déli oldalán. Botjára támaszkodva csodálja földünk legfenségesebb zuhatagát.
Még egypár szót a költségekről, melyek minden halandóra súlyos terhet rónak, ha nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy rokonaik, barátaik vagy ismerőseik meghívják őket egy ilyen csodálatos és életreszoló utazásra.
Repülőjegy (1985-ben) 2500,- DM
Egy vadásznap 700,- DM
Víziló 1600,- DM
Krokodil 1100,- DM
Nagykudu 800,- DM
Impala 200,- DM
Bozótibak 500,- DM
Varacskos kan 200,- DM
Jávorantilop 1100,- DM
Nádibak 350,- DM
Fekete lóantilop 2100,- DM
Kis antilopok / db 80,- DM
Bozóki László
Megjelent a Nimród 1986 júniusi számában