Boy kutyám

Kutyámról, Boy – ról szóló részlet a készülő “Őzbakok” című könyvemből:

“Jártam a Zamárdi, Szántódi, Kőröshegyi, Aliréti erdőket, és hamar rájöttem arra, hogy hiányzik mellőlem egy jó társ.  Egy jó kutya! – Ezért kezdtem keresni a lehetőséget, hogy egyre szert tehessek. Mondanom sem kell, hogy Laci bácsi szálkásszőrű német vizslája kezdettől fogva tetszett a maga nyugalmával, fegyelmével, erős testalkatával, dolgozni akarásával. Tehát, én is egy hasonló, mindenes kutyusra vágytam. És mintha valaki megírta volna valahol, megláttam egy csodás, sötét csokoládészínű kiskutyát ugrálni a falunk (mert Siófok 1963 körül még csak falunak számított) egyik udvarában. Többszöri próbálkozás után sikerült a ház tulajdonosát otthon találnom, és kértem, hogy a kiskutyát adja el nekem. Sokáig nem akarta, de a kitartó nyomakodásom végül célhoz vezetett. Mondanom sem kell, hogy amikor az árát megmondta, majd hanyatt estem! 2.000,- forintot kért! Akkoriban ez nagyon sok pénz volt egy kiskutyáért. Nem is beszélve arról, hogy az akkori, havi gyakornoki fizetésem nem haladta meg a 600,- forintokat sem.

Hónapok múltán nagy nehezen összekapartam a fenti összeget, és elmentem a kutyáért. Amikor az illető átvette a pénzt, életemben először láttam egy ember szemében a kapzsiság lángját fellobbanni. Azóta, ha megdöbbenve is, azt kell megállapítanom, hogy ma már egyre többek szemében látom ezt a sárga lángot, ami számomra nagyon idegen, és ezért rossz érzésekkel tölt el. Megváltozott minden ebben a világban, és van egy nem túl jó érzésem, hogy nem a legjobb irányba változtak meg az emberek! Mert majd’ mindenki tudja ma már, hogy mennyi valaminek az ára, de nem igen tudják, hogy mi is az igazi értékük a dolgoknak, főleg az érzéseknek.

Kutyámmal hamar nagy barátok lettünk, és együtt kezdtük tanulni a vadászat magas iskoláját. Mert mondanom sem kell, mindketten kezdők voltunk. Most így utólag be kell valljam, hogy Boy tanítgatott inkább engem, mint én őt. Nagyszerű társ volt, és kitűnő tanító, csak észre kellett vennem és hallgatnom az útmutatásaira. Nyílt, szembe néző tekintete mindig olvasott a gondolataimban, érzéseimben, de megengedte, hogy én is beleláthassak a hatalmas, és tiszta lelkébe, szívébe. Vallom, hogy Boy egy nagyon nagy egyéniség volt. Igazi, emberi mértékekkel is a legmagasabb fokon. Ő oltotta belém, hogy a „kutya is ember”!

Mivel 1963-ban, 17 évesen, a korom miatt még nem rendelkezhettem vadászpuskával, sokkal könnyebben ment a „tanításom”, mert nem vonta el a figyelmemet a puska kezelése, és a lövés, valamint a zsákmányszerzés láza, hanem csakis a kutyám jelzéseire, viselkedésére figyeltem. Ajánlani tudom minden kutya tulajdonosnak, hogy hagyja otthon a puskáját, ha volna, és csakis a kutyája és a maga kiképzésére összpontosítsa minden figyelmét ezekben a kezdeti időkben. Ilyenkor dől el, hogy milyen lesz a kettőjük kapcsolata, amely egy életre is szólhat. Mindezt meglátja, ha jól odafigyel, hogy mekkora a különbség egy vadászó, és egy nem vadászó kutyatulajdonos között. Mert az előbbieknek csak nagyritkán vannak jól kiképzett kutyái, mivel sokkal többre kell figyelniük a vadászatban, ami aztán eltereli a figyelmüket a kutyáik kiképzéséről.

Így jártuk mi ketten, Boy kutyám és én a somogyi erdőket, teljes egyetértésben. Fegyelmezett, megbízható, jó segítőtárs lett belőle. Természetesen először meg tanulta az apróvadat csapázni és állni. Sokszor hagytam a végsőkig, hogy állja a fácánt, vagy annak szagát, ha a madár már el is gyalogolt előlünk. Legtöbbször előre mentem, és a kutyámmal szembe keresve rebbentettem fel a madarakat, egyúttal sípommal fekvést vezényeltem. Nem volt könnyű dolgom az elején, mert kutyám már várta az élményt, hogy egynek meg is ropogtassa a csontjait. De idővel rájött, hogy mit is akarok tőle. Aztán, amikor puskám lett, és meglőttem előtte az első kakasokat, már nem volt olyan heves, csak óvatosan fogta fel és hozta oda nekem. Ekkorra megtanulta, hogy a zsákmányunk közös, és ösztönösen nem rágta meg a még ronggyá lőtt madarakat sem, ha több vadász rálőtt a kakasomra, ha az már esésben volt. Elhozott minden vadat, amit elbírt. Ha nem bírta, akkor állóra csaholásával jelezte annak hollétét.

Imádta vizet, természetesen a Balaton, és a környező halastavak, ingoványok mellet vadászva, erre mindenkor szükség volt. Csodás őszi – téli vadkacsázásokban vadlibázásokban volt részünk sok – sok éven át. Nagy volt a szerencsénk, hogy mai szemmel nézve az 1960-as és 70-es évek hihetetlen vadbő éveiben vadászhattunk. Mondhatnánk azt is, hogy a legjobb időben a legjobb helyre születtünk mindketten.

Főnököm, Sas Emil, aki különben ugyancsak fukarkodott bármi és bárki elismerésében, nagyra tartotta Boy intelligenciáját, mert az aliréti vadászházban volt egy nagyon rossz minőségű festmény, amelyen egy szénfekete vadkan állt a nagy fehérség közepén, a hóban. Ha Boyt beengedtük a házba, és kérdeztük, hogy hol a disznó, megkereste a képet, és elkezdte először megmorogni, majd basszus hangján állóra csaholni. Ezért is szorgalmazta Emil, mert nagy jövőt látott a kutyámban, hogy készítsem fel a sebzett nagyvad utánkeresésére, megtalálására. Boynak fektessek le vércsapát, hogy legyen némi gyakorlata. Ha tehettem, mindig őz, vagy szarvas lábra kent vérrel készítettem vonszalékot. Sohasem vaddisznóéból. Szerettem volna, ha nem kerül összeütközésbe a vadsertések nemzetségével, mivel több jó, és nagytestű kutyánkat veszítettük így el, sebzett vaddisznók utánkeresésében. Emil sokszor megtette, hogy miután letelt a munkaidőm, és hazafelé kerekeztem Siófok felé, maga fektetett le többszáz méteres csapát, amit aztán másnap reggel kutyáink kidolgoztak. Először Emil az ő Pesta kutyájával, majd én az enyémmel! Jól sikerültek ezek a gyakorlatok, pedig Boyom csak egy mindenes szálkásszőrű német vizsla volt. De így is számtalan sebzett őzbakot, sutát és gidát, de szarvastehenet, ünőt és borjút találtunk meg. Sokszor hosszú vezetékmunka és hajsza árán kerültek csak kézre a sebzettek, de meglettek, és ez nagy öröm volt mindnyájunknak.

De a legszebb, és talán a legnevezetesebb sebzett őzbak terítékre hozását el is mondanám: 1971-et írunk és még javában tartott a Budapesti Vadászati Világkiállítás. Arra már nem emlékszem, hogy Emil még a verseny előtt volt, amin megnyerte Pesta kutyájával a Vérebvezetői Világgyőztes címet, vagy utána, amikor éppen a reggeliző asztalnál ültünk, és nehéz csizmák hangja igyekezett felfelé a siófoki házunk külső lépcsőjén. Még ma is hallom a csizmák szokatlanul hangos dobogását. Majd kopogás, és egy rendőr lihegve ugyan, de beköszön az ajtón, ami akkori szemmel majdnem lehetetlennek számított. Egy rendőr kopog, és előre köszön! Mint a mesében! (Egy más Világban éltünk mi akkoriban!)

  • Te vagy a vadász? – kérdezte fontoskodva.
  • Igen! – volt a félszeg válaszom, mert nem tudhattam, hogy mi jön ezután. (Sajnos mindig féltünk, még ha nem is volt vaj a fejünkön!)
  • Na, akkor készülj gyorsan, a kutyáddal együtt, mert az autó már útban van érted. Most szóltak ide Tabról az őrsre! Valami nagykutya megsebzett egy vadat, és azt kellene megkeresned! –

Azzal eldübörgött. Az egész család csak hümmögve nézte végig a jelenetet. Mi nem ehhez voltunk szokva akkoriban, még ha az utcánkban is volt a rendőrőrs épülete, (1956 előtt az ÁVH) hogy egy rendőr tud udvarias ember módjára viselkedni. Valahogy nálunk mások voltak a beidegződések, mert féltünk az akkori hatalom képviselőitől.

Alig készülődtem össze, amikor csikorgó fékekkel meg is állt a házunk előtt Kiss Ernő erdészetvezetőnk terepjárója, és kivágódott az ajtaja.

  • Lacikám, siessetek! –

Betuszkoltam kutyámat a hátsó, szűk ülésre, és magamat is bepréseltem utána. Közénk kerül a puska, hátizsák, felcsavart véreb vezeték hosszú szíja. Nagy sebességgel igyekszünk a rossz földúton a Töreki halastavak mellett, Alirét felé. Elhagyva a cinegei erdészházat, a Törzsökös erdőrészben egy nyiladék kereszteződősében pár terepjáró állt az út szélén. Egy rendőrségi autó, a pártbizottság fekete Volgája, és egy drága külföldi terepjáró, amilyent én még addigi életemben nem is láttam. Egy igazi Mercedes, hatalmas, krómozott háromágú csillaggal a hűtőjén.

Erdészetvezetőnk kiszállít, és odavezetett bennünket a várakozó emberekhez. Rövid kézfogás, kalapemelés melletti mormoló bemutatkozások. Nyomott a hangulat, mint mindig, ha valami baj van. Emil odajön hozzám, és átveszi Boly vezetékét. Ő a főnök, ő tudja, hogy mi a teendő ilyenkor. Ekkor tudtam meg, hogy a magas rangú vendég, aki a Világkiállításra érkezett a Magyar Kormány vendégeként, sebzett egy őzbakot, azt kellene megtalálnunk.

Emil vezeti a sort Boy kutyámmal, a vendég megy utána, puskával a nyakában. Mennék én is, de a testőre közénk furakszik, mivel látja, hogy nekem is puska van a vállamon. A többiek a kocsiknál maradnak.

Emil megmutatja a kutyámnak a rálövés helyét. Nemsokára én is meglátom a sötét májvért. Még gondoltam is magamban, ez hamar meglesz.

Emil kezdi engedni a vezetéket a vérnyomot betűzgető vizsla után, majd mi is elindulunk, nagyon csendben. A vér egyre több. Már jó 150 métert mehettünk, amikor megmerevednek az előttem járók. Én is fél térdre ereszkedem mögöttük. Látom, hogy Boy a vezeték másik végén, felhúzott jobb első lábbal, kinyúlva, mint egy párduc, áll valamit.

Életre szóló gyönyörű kép! Emil araszolva beéri, és kísérteties lassúsággal kezdi megoldani a nyakörvét. Boy már reszket, de áll, mint a feszület, felhúzott jobb első lábbal. Amikor Emil végez a művelettel, nyugtatóan ráteszi kezét a kutya hátára. Amikor leveszi, kutyám, mint a fergeteg, kilő. Ekkor látom meg én is a sebágyából nagy nehezen felkelő őzbakot. Boy pár ugrással el is éri, és lerántja a nyakánál fogva, a vészesen síró vadat.

Számomra példaértékű jelenet következik: A vendég leveszi a válláról a puskáját, és hátranyújtja a testőrének. Majd övére csatolt kését kihúzza a tokjából, és odalép a még mindig fájdalmasan síró bakhoz, amelyet Boy keményen fogva tart. A herceg elkapva a bak állát, tehát nem először csinálta és érthetett hozzá, (én biztos rosszul csináltam volna mindezt, mert az agancsát fogtam volna meg) és először nyaktövön, majd szíven szúrta a lefogott vadat. Még ma is emlékszem, Boy közben engem nézett, tágra nyílt szemekkel, és hagyta, hogy a vendég megszabadítsa kínjaitól a sebzettet. A bak alól lassan kicsúsztak a lábai, miközben kutyám még mindig fogta a nyakát. Csak amikor én is hozzá lépek, akkor engedte el remegve, a kimúlt őzet.

Egy életre belém ívódtak ezek a képek. Szükségszerű volt a vendég közbelépése, amelyek, ha tragikusnak tűnhetnek egy külső szemlélődő szemében, (mert ebben a helyzetben), amikor a kutya fogja a vad nyakát, már lőfegyver használata nem lett volna tanácsos.

Boldog volt mindenki, felszabadult az addigi nyomott hangulat, és pár pillanatra eltűntek a születés adta különbségek. Ráztuk egymás kezét, lapogattuk egymás hátát, mintha egy fedél alatt láttuk volna meg mindnyájan a napvilágot, és esetleg nem vadászházban, vagy főúri palotában. Őskori vadászok voltunk ekkor, akik sikeresen zsákmányoltak vadat, az ősi juss jogán. Ma is örülök, hogy részese lehettem ennek a szép élménynek. Ekkor emlékül megkaptam a vendégtől a kést, amellyel leszúrta a bakot.

A folytatást már nagyon nehezen írom le, mert tele vagyok bűntudattal, ami mind a mai napig mardos, és nagyon fáj, hogy a legjobb barátomat magára hagytam. És ha az út szélén egy behúzott farkú, lógó fülű, szomorú szemű kutyát látok, amint nem érti, hogy miért dobták ki a gazdái a kocsiból, mindig Boy kutyusom utolsó, megtört szemű képe van előttem, amit Édesanyámék küldtek róla. Iszonyú érzések gyötörnek!

Még egy évet vadásztunk együtt.

1972 augusztusában, sok tépelődés és csendes búcsúzkodás után, elhagytam Magyarországot, Hazámat, hogy külföldön próbálkozzak szerencsét. Élni a talentummal, amit kaptam útravalónak a szüleimtől és az őseimtől. Kutyámról sem feledkeztem meg, mert az volt a tervem, hogy később, ahogy lábra állok, kihozatom Németországba, új hazámba. Elutazásom előtt megkértem az erdészetünknél dolgozó, Bálványoson lakó fogatgazdát, Dobos Gézát, hogy fogadja be kutyámat kosztosnak, majd küldök érte. Sajnos, mindebből már semmi sem lett. Pedig nagyon reménykedtem, mert Édesanyámtól kapott levelekben Boy sűrűn előfordult: – „Kutyád megint haza jött, és két éjszakán keresztül ült a teraszon, közben csak vonítva hívott, hogy majd beleszakadt a szívünk! – Apád másnap visszavitte Bálványosra, mert nem bírtuk hallgatni!” – Írta!

Egy erdész kolléga az akkori időkből, Tóth Attila, jó ötven évvel később, a múlt napokban megállított Balatonföldvár főterén, és elcsukó hangon mesélte, hogy majd minden hónapban látták Boyt a szántódi és zamárdi erdőkön keresztül vándorolni a váltóin, Bálványosról útban Siófok felé. Soha nem tért le róla, hogy vadat űzzön.

Egy ilyen hazafelé vándorlása közben érte a vég. Már nem láthatott jól, és nagyot is hallott, amikor elgázolta egy autó, amint átkelt a 7-es főúton, Siófok határában. 13 éves volt. Ebből 8 évet éltünk és vadásztunk együtt, a legnagyobb egyetértésben. Életem legjobb barátja volt! Sajnos, csak ma érzem, ennyi év után, hogy mit is vesztettem.

Lelki szemeimmel ma is hallom holdvilágos éjszakákon, amikor nem tudok aludni, szomorú hangját: – ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ- Hol vagy Kisgazdám? – ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ – Miért hagytál itt? – ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ – Miért nem jössz értem? – ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ – és iszonyúan bűnösnek érzem magam, amíg élek! De így utólag megígérem, kiskutyám, ha odafönn találkozunk, sohasem válunk el többé, és együtt fogunk megint vadászni! Örökre!”