Hideg lett.
Hajnalonta már deresedett, de 9 órára leolvadt a „porcukor“ a bokrok és a fák leveleiről, csak a fűszálak árnyékos oldalán csillogott még valami fehér, ami már a közelgő tél első üzenete volt.
Elmerengve ballagok a terepjáró felé, előttem még az elmúlt hajnal izgalmas képei.
Kalapomon töret. Kettő is!
Éjjel három órakor ébredtem. A Hold besütött a redőnytelen ablakon.
Az keltett fel! Ez megszokott nálam, mind a mai napig, holdtölte idején.
Először csak forgolódtam az ágyon, aztán kis idő után nem bírtam magammal és felkeltem.
A termoszban volt még délutánról valamelyst meleg kávé. Kitöltöttem egy nagy csészébe és rátömtem egy pipára. Tettem pár hasábot a nyitott kandalló tegnap esti hamujában még szunnyadozó parázsra is.
A száraz nyírhasábok, hamar lángra lobbantak, és meleg árasztotta el a nagy nappalit, megmelegítve a hamar fázó lábamat.
Mire kialudt pipám kézmelengető tüze, a langyos kávé is elfogyott a bögréből.
Addigra a tervem is leülepedett bennem, hogy fel fogok öltözni, és egy óra múlva már a vadászház beíró könyvét böngészem majd.
Nem volt nehéz magam rábeszélni az útra. Aludni már úgy sem tudnék, egy kis séta a friss hajnali levegőben kimondottan egészséges, meg aztán hátha összejövök egy girbe – guba agancsú szarvasbikával, vagy egy jó kannal.
Már rég nem találkoztam velük. Mindkettővel szívesen „elcsevegnék“ egy ilyen hűvös novemberi hajnalon.
Meg aztán ilyenkor kezdődik a vaddisznók násza, talán tovább fenn maradnak a kanok az ínycsiklandóan illatozó kocák kedvéért, és csak később térnek nyugovóra.
Ha már akad a kondában egy búgó koca, a környék összes remetéje előjön rejtekéből, feladva szellemszerű életét, remélve, hogy ő lesz a kiválasztott. Természetesen először fel kell jutnia a ranglétrán ahhoz, hogy a kocák elfogadják udvarlónak.
Ezután még meg kell vívnia a többi kannal is, akik szintén odatársultak a kondához, hogy elérjék céljukat, és esetleg örökösöket nemzenek.
Van úgy, hogy nevető harmadikként, amíg a nagy kanok verekednek, kihasználva az alkalmat, sikert ér el egy siheder, az unatkozó asszonyságoknál. Van úgy, hogy elveri egy nagyobb kan a fiatalabbon a port, és akkor meghasogatva, megtépázva menekülnie kell. De a felpumpált hormonjai a fájdalomra érzéktelenné teszik ilyenkor, és újból és újból a búgó kocák közelébe hajtja a fiatal kant is.
Ezt az időszakot kihasználhatja a vaddisznók szokásait jól ismerő vadász.
Egy jó barátom így lőtte meg abban az egyik évben, délután két órakor, Kisszékelyen Magyarország az évi legnagyobb agyarú kanját.
Erre várok, mér én is amióta vadásznak, tudom magam!
Mivel a meleg szobánkban vajmi kevés az esély, hogy vaddisznót lövünk, főleg nem az év legnagyobbját, ezért sokat kell a területünkön tartózkodnunk, leskelődve, figyelve, spekulálva. Ha elég kitartóak vagyunk, előbb vagy utóbb, (inkább utóbb, de lehet, hogy soha) talán sikerülni fog egy ilyen ősállta közelébe kerülnünk és meglátnunk.
Az, hogy sikerül elejtenünk is, sokszor csak rajtunk, és a szerencsénken múlik.
Mert azt szoktuk mondogatni, hogy minden szarvasbikának, nagy kannak, jó baknak van egy napja az életében, amikor nem eléggé vigyáz magára. Akkor lehet, hogy ez az utolsó napja. Ezen a napon nekünk ott kell lennünk, hogy a javunkra billenjen a mérleg nyelve!
A terveket tettek követték.
A 42 – s bírókörzet, amire gondoltam, már napok óta nem volt „használatban“, tehát akkor ott nyugalomnak kell lennie. Ebben a területrészben volt a legnagyobb vadrejtő sűrű, ami jó pár vaddisznó nappali tanyája lett.
Beírtam magam reggel 9 – ig. Pedig tudtam, hogy már 7 óra után sem érdemes leskelődni, hacsak nem botlunk bele egy későn hazajáró, agyaras „úriemberbe“!
Az alacsonyan álló telihold hűségesen elkísért a fák között.
A terepjárót leállítom a bírókörzet sarkán, hogy hallgatódzva, cserkészgetve kerüljek közelebb a sűrűhöz.
Még jó messze jártam, de a hajnali friss levegőben már hallom a szokatlan, izgatóan visító hangokat. Mintha hujjogó szellemek hívták volna őseiket.
Aki nem ismeri az erdő hangjait, annak félelmetesnek tűnhetnek ezek a novemberi éjszakák.
Nekem nem azok voltak. Szinte muzsika a fülemnek az ilyen jeladás. Ez olyan, mint a szeptemberi szarvasbőgésnél a bikák hangja. Megbabonázza azt, aki ismeri az ilyen hangokat. Jó útmutatói a vadásznak, hogy merre kell keresnie a különben nagyon is csendes vadat. A vaddisznóra meg hatványozottan áll ez.
Meggondolva minden lépést, állandóan a szélre figyelve közelítem meg a zajokat.
– Csak csendben és lassan! – súgta egy távoli, ősi hang, valahonnan régről, a távoli ködös múltból. Talán űk- vagy szépapám hangja volt ez, amit véltem hallani.
Puskámat betöltöttem, és a hátamra vettem. Ilyenkor nem kell sietni a lövéssel.
Az acsarkodó, hangosan verekedő kanok időt adnak, hogy a közelükbe kerüljön a vadász, és jól megnézze a kiválasztottat.
Csak türelem és egy jó fényerős távcső kell hozzá.
Lassan lopakodom a sűrű szélén, ahol szinte forrt a hangulat odabenn.
Hörgések, búgó „áriák“, kemény agyarcsattogtatások, visítások váltogatták egymást. Néha egy oldalba vágott kisebb disznó nyekkenése is belevegyül ebbe az egyvelegbe. Közeledek, mert a hangok egyre erősebbek, és félelmetesebbek.
Ilyenkor teljesen megbolondulnak még az öreg kanok is. Habzó szájjal, szinte vakon kerülgetik a búgó kocákat, állandóan csattogtatva – csikorgatva agyarukat, ellenőrizik a szagokat, hogy mikor peteérettek a kiválasztottak.
Közben természetesen féltékenyen őrködve asszonyaik erkölcse felett. Ha egy rivális elkezdi a kocáit kerülgetni, akkor el kell dönteni a két leventének, hogy melyikük az „illetékesebb“ a dologban.
A területen a kanok között évközben felállítódik egy bizonyos rangsor, ami ilyenkor részben megmarad, részben felborul. Van úgy, hogy kisebb, fiatalabb kanok virtuskodva visszaállnak, ha csak pár meggondolatlan percre is az erősebb, nagyobb kannak.
Ez természetesen nem megy csendben, ha a másik sokkal nagyobb súlyú és erejű.
Ilyenkor rövid, de heves a csata, amelynek vége hosszú hasítások a gyengébbik kan oldalán. Esetleg az első lábára sánta egy darabig, vagy a füle van félig letépve, kettéhasítva. Orra és feje tele harapdálások és vágások mély nyomaival, amelyek meglepően gyorsan begyógyulnak.
Az öregebbjének a vállapját vastag pajzs fedi. Ez a képződmény nem a külső szőrön, vagy bőrön képződik, hanem a bőrben, belül, porcszerű megvastagodás, védve az állat vállat, oldalának egy részét.
A korral jár, hogy öregedő kanoknál a pajzs egyre nagyobb felületet takar be, és egyre vastagabb lesz. Annyira erős lehet, hogy az ellenfél agyara nem tudja átszakítani, de a puskagolyó, minden hiedelmekkel ellentétben játszva átüti.
Csak a régmúlt kapszlis, feketelőporos világban volt úgy, ha messzebbről találtak rálőni egy ilyen „páncélos“ remetére, akkor a „meztelen“ és puha ólomgolyó szétfröccsenve ellapult ezen a viszonylag kemény és nagyon rugalmas képződményen. Ha át is ütötte az ólom, a testbe már nem tudott behatolni. Betokozódva bent maradt a pajzs belső oldalán, fájó, esetleg bűzösen gennyedző, de főleg tanulságos leckét adva az öregedő remetének az emberek „jóindulatáról“!
(Megnyúztam egypár nagy disznót, megvizsgáltam alaposan a pajzsokat, volt, amelyik három centiméternél is vastagabb volt!)
A „posta“ meg főleg nem vitte át. Öreg vadászok mesélték, hogy nagyobb disznók pajzsából kalapnyi sörétet, postát, vágott ólmot és esetenként még patkószeget is „operáltak“ ki, ha valakinek sikerült egy nagy kant zsákmányolnia.
Olvastam egy olyan tudósítást a Nimród vadászújságban, ahol 7 kilónyi ólmot „piszkáltak ki“ egy öreg kan lenyúzott bőre alól.
Visítozva, ordítozva, széttárt pofával mennek egymásnak, és minden pszihológiai és kémiai fegyverrel megpróbálják először inkább megfélemlíteni a riválist. Hátukon a sörte le – fel hullámzik, mint a legyező, ezzel is nagyobbnak mutatva magukat, és kifejezést adva felcsigázott hangulatuknak. Habzó szájukból a hab nem csak lecsöpög, hanem tudatosan kenik a bokrokra, kisebb fák alsóbb ágaira, hogy az „illatukkal“ is távol tartsák a vetélytársakat a kocáktól.
A kanok a verekedés közben egymásnak feszített fejjel, oldallal taszigálják egymást, újból és újból megpróbálnak az ellenfél hasa alá vágni, ami csak ritkán sikerül.
Farkukat felcsapva, zászlóként hordják, csak akkor húzzák be, ha menekülni kell a nagyobb, és erősebb ellenfél elöl.
Félemetesen szépek ezek a szerelmi játékok. Nagy élvezet megfigyelni a vaddisznók párzási szokásait, amit csak kevesen ismernek igazán. Mert annyira eldugva, éjszakák idején, néha csak pár percig, esetleg félóra hosszat tartanak, és ahogy fellángolnak, oly gyorsan abba is maradhatnak.
Sokszor hallottam ezeket, a hangokat távolról, de mire a közelébe értem, az egész addigra már el is múlt, és a lovagi torna résztvevői újból visszavedlenek nagyon óvatos, magukra vigyázó szellemekké.
Figyelem a hangokat. Két komolyabb legény összeakaszkodott, és nagy szuszogások, ordítások és visítások közepett döngetik, verik egymást. De más hangok is belevegyülnek a verekedésbe, úgy látszik a kisebb kanok is, szorongatják közben a kocákat, amíg a nagyok egymással vannak elfoglalva.
Mert a kocáknak sincs mindig kedvük a siheder kanokkal megcsalni a nagyokat.
Azért akad köztük kikapós menyecske is, aki hagyja magát táncba vinni.
Mi lenne szegény kocákkal, ha mindig arra várnának, hogy a nagy kanok nekik szenteljék drága idejüket. Azok magukkal vannak elfoglalva, verekedve, hajkurászva egymást. Utána meg természetesen holt fáradtak! (Milyen ismerős is az egész, szinte „emberiek“! Némely nő mondaná: FÉRFIAK!!!)
Egyszer láttam egy olyan esetet, amikor a verekedő nagy kan el volt foglalva az ellenfelével, és amikor megfutamította azt, észrevéve, hogy kocája egy másik, fiatalabb legyeskedőt engedett magára. Egy mérges kirohanással lelökte a párosodó kis kancsit a hűtlen asszonyról.
És milyen dühös volt a megcsalt férj.
Amíg ő komolyan megverekedett a jussáért, addig egy másik, fiatal bohém learatta a babérokat. Meg tudtam érteni, mert férfi vagyok!
Egy vizesárok szélére érek. Annak a túlsó oldaláról jönnek az ősi nász félelmetes hangjai. Jól is van ez így, hogy víz állja az utamat, még be találnék menni közéjük.
Nem szívesen kerülnék két verekedő dalia közé. Nem hiszem, hogy csak „gatyakár“ árán úsznám meg ezt a közeli ismerkedést.
De érzem a szagukat is a nyirkos levegőjű erdőben. Az orrom nagyon érzékeny és csak úgy „dől” az orrfacsaró disznószag a sűrűből.
Az árok szélén egy fa mögé állok. A szelem jó és az ég alján, velem szemben kezd már világosodni. Így van arra reményem, ha ilyen ütemben folyik tovább a sűrűben a vigadalom, akkor még kitart vagy fél óra hosszat, és megláthatom a „násznép” többi tagjait is.
De őszintén megmondva engem inkább a két hangoskodó „násznagy” kiléte érdekel. Várok, és puskámat készenlétbe helyezem. A násznép kisebb tagjai jönnek – mennek a víz partján, isznak, dagonyáznak, már lőhettem volna belőlük hármat is, a világosodó ég alja és a lebukó Hold épp elég fényt ad ahhoz, hogy lőni tudjak, ha muszáj lenne.
De várok!
Egyszer csak megelevenedik a víz partján a sűrű.
Sivalkodva rohan az árokpart tetején végig két nagyobb disznó.
Nem valami jól látom őket a sűrű szélen, az árnyékban, viszont a vízben gyönyörűen tükröződik a két disznó körvonala, fekete tükörképe.
A hátsót célzom meg elsőnek, remélve, hogy ez az öregebb, jobb agyarú.
A puskám dörrenése után csak maga alá kapja a lábait és csúszik lefelé az árok partján. A víz szélén megakad, mozdulatlanul.
Lassan kiismétlem az üres hüvelyt, zsebre teszem, és újratöltök. Arra már nincs időm, hogy az első disznót is célba vegyem, az a lövésem után rögtön eltűnt.
Állok és a hajnali fényben figyelem a víz szélen fekvő kimúlt kanomat. Vegyes érzések cikáznak bennem, öröm és valamilyen, megmondhatatlan szomorúság.
Időm sem marad a szentimentális gondolatokra, mert egyszerre újból megelvenedik a kép. Ott ahol eltűnt a másik nagy disznó, ügetve közeledik, valószínűleg ugyan az, visszafelé, még mindig sivalkodva.
Rájött, hogy már nem üldözi az öreg kan, ezért vissza kíván térni a lakodalomba.
Hiába igyekszik, már annyira világos van, hogy a füle tövére tudom tenni a céltávcsövem keresztjét. Lövésemre eldől, de még sokáig tapossák a lábai üresen a levegőt.
Megvárom, míg kivilágosodik, csak utána keresek egy helyet ahol át tudok kelni a csizmaszáron felül érő vízen. Először az első kanom veszem szemügyre.
Sovány, csontos öreglegény.
Jobb felöl alsó agyara törött. Tehát ez „jobbkezes“ volt, a „balkeze“ még épp, egészséges. Kár a szép agyarért.
Oldalán hasított, mély és friss sebek fehérednek, de nem véreznek.
Az ellenfél agyara csak a bőr felső hámját szántotta végig, valószínű annak is az agyara le volt törve, mert szélesek, de nem mélyek ezek a sebek.
Lövésem nyaktövön érte, nem hagyta szenvedni.
Megyek a másik disznóhoz, amely nincs messzebb húsz méternél.
Itt is nagy a várakozásom, azt hittem, hogy egy fiatalabb, 5 – 6 éves, jó kondíciójú kanhoz fogok odalépni. De nagy volt a meglepetésem, amikor körbejárom zsákmányom.
Egy nagyon nagytestű koca fekszik előttem!
Tehát az öreg kan elverte a másik, gyengébb kant és elkezdte a kocánál „behajtani a jussát“, aki viszont úgy gondolta, hogy a győztes még nem csak úgy, hoci – nesze, rendelkezik felette. Előtte futnia kell még pár kört!
Kár volt érte. Az ilyen nagy és egészséges kocáknak meg kéne maradniuk, sokáig!
De ki gondolná, hogy egy menekülő nagy disznó az egy koca és nem kan.
Úgy látszik, sohasem ismerjük meg egészen vadjaink életét.
De ez a szép benne, ezért érdekes a vadászat, mert tud mindig újat nyújtani
Bozóki László