Régen történt. Talán igaz sem volt. Az idő folyásával minden olyan távolinak tűnik. A fátyol, ami belepi, valószínűtlenné varázsolja a régmúlt történéseit. Mégis, ha visszagondolok ezekre az időkre, tiszta képek lebegnek előttem, amelyekben, mint egyszerű kis szereplő kapok helyet. A képek itt vannak bennem, és néha-néha felrémlenek, mint az elment kedves emberek arca, amelyeket megvilágít az erdei tüzek fellobbanó fénye, megmelegítve szívemet is.
Vadászéletem kezdetén sokat ábrándoztam, megálmodva előre, hogy hogyan is fogom meglőni első vadat. Az, hogy esetleg nem úgy fog történni, mint ahogy én azt kigondoltam, megálmodtam, akkor még eszembe sem jutott. Viszont azt a kellemes érzést, a várakozás örömét, a várható élményt, amit ígért, még ma is érzem. Ma már tudom, az „ígéret” sokkal több volt, mint amit sokszor kézzel foghatót kapunk. Előre megálmodtam a verőfényesen szép májusi hajnalt, amint a párás völgyből jön felém a vörös csuhájú őzbak, hatalmas aganccsal a fején. Talán még a keresztet is oda képzeltem a két szára közé, mert számomra csodabaknak kell lennie az elsőnek. A zsákmányolás iránti vágy ezekben a kezdeti vadász-években még erősebb, mint a természet szeretete, esetleg annak megismerése. Az is jön majd, csak ki kell várni, rá kell érezni arra, hogy nem azért vadászunk, hogy zsákmányoljunk, hanem, hogy kint legyünk a természetben, vele együtt éljünk, érezzük a dobbanásait, megismerjük a titkait. Emlékszem, nagy-nagy vágyak kezdtek ébredezni bennem, hogy átéljem a zsákmányolás örömét, egy szép trófea birtoklását, megtapogatását, és azt vadászszobám falán a fő helyre akaszthassam, hogy mindig lássam, ha bemegyek oda. Na, meg persze, ha valaki jön hozzánk látogatóba, az is mindjárt észrevegye. Mert a számla végösszegéhez az is hozzáírandó, ha mások irigykednek. Így még jobban felértékelődnek a dolgok, még ha néha oly silány is a trófea minősége, vagy jobb esetben a trófea kiváló, de az elejtése, megszerzése, nagyon egyszerűen, minden sallang nélküli történt.
Akkor még brigádokra volt osztva a vadásztársaság, és ezek a brigádok önállóan gazdálkodtak, vadásztak a saját területükön, amely négy-öt falu határából állt. Csak télidőben, ha a nagy és közös körvadászatok voltak, akkor vehettünk részt a szomszéd brigád területén tartott hajtásokon. Mindhárman, a két idősödő „Matuláimmal” együtt, a siófoki vadásztársaság tagjai voltunk, azon belül én, és Gaál Laci bácsi is az Ádándi Brigádhoz tartoztunk. Fónyad Gyula bácsi, pedig a Balatonszabadi brigád tagja volt. Szóval, egy más világ volt az, mint a mai. Területünk a Balaton déli partján, Balatonaligánál kezdődött és a megyehatárt követve lenyúlt egészen a nagyberényi falu közepét elválasztó útig, amely Dégre vezetett. Így délről és keletről Tolna megye volt a határunk. Nyugaton az akkor még Észak-Somogyi Erdőgazdaság területe. Később a 65-es országút lett a határ, egészen Som faluig, a nagyberényi bekötőútig. Északkeleten pedig az enyingi vadásztársaság volt a szomszédunk, amely már Veszprém megyéhez tartozott.
A tavaszi nagy közgyűlésen, Laci bácsival és Gyula bácsival mindhárman kaptunk 1–1 őzbak elejtésére lehetőséget. Mert a társasági névsor első fele kapott trófeás vadat. Így volt lehetőség arra, hogy már március végén kijárjunk a területre, és figyeljük az őzbakok mozgását. Annál is inkább össze voltunk kötve, mert nekem még akkor nem lehetett golyós puskám, amihez csak sok évvel később kérhettem vásárlási- és tartási engedélyt – persze amit elsőre, balkézből elutasítottak. Akkoriban nagyon nehézkes dolgok voltak ezek, sok elégedetlenséget szülve a vadászok között. Minden „arcra” ment, és ebből egypáran, ha olyan bársonyszékben ültek (és nagy volt a pofájuk!), nagy hasznot húztak. Sajnos, ezt meg is tették és minden szívfájdalom nélkül megsarcolták a vadásztársadalmat, az állampolgárokat, de még a saját vadásztársaikat és a barátaikat is. Ma már elképzelni sem nagyon tudja az, aki nem akkor élt és vadászott, hogy hogyan ment egy golyós vadászpuska megszerzése, vásárlása. Rengeteg utánjárással és még több „kapcsolatteremtéssel”, a rozsdás, akadozó kerekek „kenegetésével”. Magyarul: virágzott a korrupció! Mert minden úgy volt kitalálva, hogy aki olyan helyen ül, az „hasznosnak” érezze magát, és ezt éreztette is, azzal, hogy mindennek „ára” volt! Ezek nem voltak szép évek számomra, mert sohasem érdekeltek az ilyenfajta mahinációk. Ma is elítélem ezeket. Az viszont igaz, hogy hatalmas területeken vadászhattunk, annak ellenére, hogy nem volt ennyi nagyvad, mint manapság. Viszont apróvad, főleg fácán, nagy mennyiségben lett voliérekben felnevelve, és ősszel kiengedve a vadászterületek különböző-, arra alkalmas pontjain. A korlátozások és kötöttségek viszont messze nem azok voltak, mint a maiak. Nagyvadat csak golyós puskával rendelkezők lőhettek, kivétel volt a vaddisznó, amelyre a sörétesből is kilőhető Brenekével, vagy gömbölyű- esetleg fütyülős gyöngygolyóval vadászhattak azok, akiknek nem jutott golyós vadászpuska.
A hétvégeket alig vártam, hogy mehessek Nagyberénybe. Keresztanyámnál, Anna néninél aludhattam, és sokszor még az ebédet sem vártam meg, mert rohantam át Laci bácsiékhoz, hogy megbeszéljük a nap további dolgait. Miután megtárgyaltuk az elmúlt hét eseményeit, visszasiettem ebédelni. Utána még két órát kellett türelmeskednem, mert Öreg Barátom nem engedett az ebéd utáni szunyókálásából. Ma már nagyon megértem! Nekem is „szent kötelességem” lett idővel az ebéd utáni másfél órás alvás, utána az elengedhetetlen kávé és egy szelet sütemény elfogyasztása. Ha mindez megvolt, a délután már csak szebb élményeket hozhatott.
Természetesen akkoriban még azt sem nagyon tudtuk, hogy mi az a terepjáró autó, amely csak a honvédségnek volt, és csak a nagyon kiváltságos járási, vagy megyei fő-elvtársaknak járt, esetleg a párttitkároknak, TSZ elnököknek. Így minden vadászatunkat az apostolok lován, azaz gyalog kellett megoldanunk. Este –reggel nyakunkba vettük a határt, és próbáltuk megtalálni bakjainkat, amelyeket aztán április 15-e után elejthettünk.
Mindezek ellenére szépek voltak ezek az évek. Senki sem sajnálta tőlünk, hogy járjuk a területet, figyeljük vadjaink életét. Nagy néha találkoztunk a vadőrrel, aki mellénk szegődött, és segítette a megfigyeléseinket. A mai vadászoknak mondom csak el, írom itt le, hogy még hírből sem ismertük a beírókönyvet, mert akkor még nem volt ilyen. Igaz, a húszegynéhány fős brigádunkból, talán ha ketten–hárman vadásztunk egész évben nagyvadra. A többiekkel csak a közgyűléseken, vagy a téli körvadászatokon találkoztunk, hacsak nem egy faluban laktunk.
Eljött az április. Mint a gilisztás vadászkutyának, nekem is úgy viszketett a fenekem, és állandóan mehetnékem volt. A tavasz kezdte kibontani színes virágait, zöld színeit, eltüntetve a tél szürkeségét. Április 15-én kezdődött az őzbakidény. Előtte egy nappal, április 14-én lettem húszéves.
Április 15. hajnala már a Tolna- és Somogy- megyehatár árkában talált bennünket. Feküdtünk az éjjel megázott tavalyi gazban, amelyet a téli hó laposra nyomott, csak itt-ott állt a széleken egy vékony csík, sovány takarást adva zöldkalapos fejünknek. A derengő tavaszi fényben, Laci bácsi legalább százéves színházi távcsövével vallattuk a lucernaföld őzeit. Csak akkor vehettem a kezembe a kis messzelátót, ha Öreg Barátom megunta a kukucskálást, vagy már elfáradt a keze, esetleg a szeme. Okosabb nemigen lettem, mert annyira izgultam, hogy számomra minden őz egyformának tűnt. Ma már megértem azokat, még ha meg is mosolygom őket, mert magamat látom húszévesen, akik az ilyen helyzetekben nem képesek kordában tartani az idegeiket. Én is ehhez voltam közel akkor. Remegett mindenem, kezem – lában! Rendesen rázott az addig ismeretlen vadászláz!
Megvártuk, amíg teljesen kivilágosodott, és felkelt a Nap. Igaz, számomra ez a várakozás, a spekulálás, maga a pokol volt. Izgultam, mint még addigi életemben soha. Elfogom-e találni a kiszemelt bakot? Nem sebzek-e? Mert már kinéztünk több olyan korosabb bakot, amelyeknek az elejtése szóba jöhetett volna. Csak amíg sötét volt, elég messze bent, a lucernaföld közepén legeltek. Ahogy a Nap, bujkálva a felhők között, felemelkedett a fák teteje fölé, az őzek is kezdtek elhúzódni, nappali tanyát keresni. Szerencsénk volt, mert egy jó hatos bak felénk vette az irányt a három sutájával és egy egyéves kis bakocskával együtt. Úgy látszott, hogy a megyehatár akácfái alá akartak napközben befeküdni, pihenni, kérődzni.
Öreg Barátom kiadta az utasítást: – Ezt a bakot meglövöd! – És ha megáll a másik, a kisebbik, azt is lődd meg, nekem! Nagy volt bizodalom a részéről, és még nagyobb a kitüntetés, hogy átengedte számomra bakja meglövését.
Amint az őzek olyan ötven méterre megközelítettek bennünket, megcéloztam Laci bácsi hosszú, orosz dióverőjével a nagyobbik bakot. Remegtem, mint a nyárfalevél, de valahogy összejött a nyílt irányzékon keresztül, hogy a sárgaréz légy megállt a bak vállapján. – Csak nyugodtan, mint a múlt héten a homokbányában, ahol gyakoroltunk! – súgta. A kemény ravaszt húztam, majd vér jött már az ujjamból, amikor végre nagyot rúgott rajtam a puska. Még láttam, amint a bak eltűnik a majd térdmagas lucernában, csak egy nagy szőrfelhő lengedezett a helyén, mintha a kisvánkost rázták volna ki. – Ez jó volt! – Gyorsan a másikat is! – volt öreg társam vezényszava. A három suta szétugrott a lövésemre, majd pár szökkelés után megálltak, mert nem tudták mire vélni uruk eltűnését. Csak a kis bak maradt a helyén, buta arcot vágva, nem értve a nagy durranást. Kihúztam az üres hüvelyt, és nem valami csendben, remegő kézzel újból csőre sikerült töltenem az öreg hadipuskát.
Még jobban reszketve, sikerült beletáncolnia a sárgaréz légynek a bak oldalába, és keserves kínok között elsütnöm a puskát. Hatás semmi! A bakocska állt, és forgatta a fejét! – Ezt elhibáztad! – Tölts gyorsan újra! – Újból kezdve az egészet, mély levegőket véve, már nem táncolt úgy a cső vége. Sikerült összejönnöm a bakkal, és elsütnöm a mordályt. Szegény kis bakot a nehéz golyó ezúttal elsöpörte. Mint később láttuk, majd szétszakította a nyakát. – Ez is jó volt! Gratulálok! Egyben had gratuláljak a huszadik születésnapodhoz. – Ezzel jól megcsapkodta a hátamat, hogy majd beszakadt. Ma is látom Öreg Barátomat, amint bepárásodott a szeme, örülve, hogy a tanítvány megfogadta a tanácsait.
Boldogan rogytam le a két bak közé, és lassan jutott el az agyamig, hogy nekem is sikerült nagyvadat elejtenem! Őzbak vadász lettem!
Laci bácsival még egy évet vadásztunk együtt, de komolyabb vadat nem sikerült zsákmányolnunk. A következő nyáron felmászott a kertben a cseresznyefára, de egy ág nem bírta ki a több mint százhúsz kilós súlyát, és letört alatta. Sajnos úgy megütötte magát, hogy kórházba került, és már nem jött többet haza. Akkor ősszel meghalt. Nagy veszteség volt ez számomra, mert szívesen tanultam volna még sokáig tőle. Így megmaradt számomra kedves emléknek az a pár tavaszi hajnal, amikor együtt lestük őzbakjainkat. Azóta is, tavasszal, ha járhatom a somogyi dombokat, fájó hiányt érzek Öreg Barátom után, akiktől a vadászati képzésem alapjait kaptam, és első bakjaimat együtt zsákmányolhattam.
A „stafétabotot” Fónyad Gyula bácsi vette át, és később ő nyesegette vadhajtásaimat, hebehurgya, kamaszos lényemet. Mindkettőjüknek köszönet, hogy velük, mellettük lettem ifjú vadásszá, átvéve szemlélődő életformájukat, csendes, nyugodt életmódjukat, mely megtanított alázatra a Természet Nagy Színházában, ahol mindnyájan csak parányi szereplők vagyunk, egy kis időre.
Bozóki László
1966