Reszketeg hangú bácsika telefonált egy verőfényes márciusi délután. Túl van már a nyolcvanadik életévén, de még nem sikerült elejtenie valamirevaló agancsú őzbakot. Kér, hogy segítsem hozzá, és vigyem el egy szép területre, ahol kedvére vadászhat, és lőhet 5-6 jó bakot. Természetesen megígérem, hogy időben szólok. Az utazást május közepére tervezzük, miután lement az első nagy őzbakozó hullám.
Eljön az indulás napja. Rekkenő meleg a május; javaslom, utazzunk éjszaka. Természetesen beleegyezik, és még örül is, hogy nem kell a forróságban szenvednie a hosszú úton. Késő délután állok meg a stuttgarti nagy ház előtt. Tisztes, szép arcú idős asszony nyit ajtót. Bemutatkozom. Erősen megszorítja a kezem, és rosszallóan mondja, vagyis inkább kéri: – Vigyázzon erre a vén bolondra! Nem élném túl, ha valami baja történne! – Megígérem, hogy vigyázni fogok. Ekkorra már az öregúr is előkerül, kalaposan, hátizsákosan, puskásan. Jól megnézzük egymást, és kemény kézfogással bemutatkozunk egymásnak. Kapok egy csésze kávét, és közben elmondom, merre vezet majd az utunk. Az öreg vadásznak felcsillan a szeme, amikor megemlítem, hogy átutazunk a Hortobágyon is, és Magyarország keleti határvidékén fogunk vadászni a következő napokban.
Emberem egyre türelmetlenebbül várja az indulást, felesége szája széle pedig egyre görbébbre kanyarodik. – Asszony, ne félj, minden rendben lesz! – Ezzel elbúcsúzunk és fájó szívvel, de otthagyjuk a szipogó idős hölgyet.
Komótosan nyeli a nagy kocsi a kilométereket.
Már majdnem este van, amikor átverekedjük magunkat Münchenen, és sötét éjszaka, amikor Bécs üres utcáin gurulunk. A következő nagyváros Budapest. Itt már minden kihalt az éj közepén, csak taxikat, mentőautókat és rendőröket látunk.
Kelet felől kezd nagyon halványan világosodni, amikor Füzesabonynál a 3-as főútról a 33-as útra kanyarodunk Debrecen felé. Eddig jól haladunk, kétóránként meg-megállva egy-egy kávé, vagy szendvics elfogyasztása után új erőre kapva rójuk az utat. A szorgalmas távolságmérő már az ezredik megtett kilométert jelzi, amikor érzem, hogy itt az ideje egy kicsit pihenni.
Megállok egy parkolónál, akácerdő szélén, a Hortobágy közepén. Ülésem háttámláját lehajtva oldalamra fordulok, s abban a pillanatban elalszom.
Amikor felébredek, már világos van. Vendégem kint üldögél egy nagyobb kövön, és távcsövezi a környéket. Csodálatos a reggel. Ezernyi színekkel, millió madár dalával, és talán az este esett esőtől a virágzó akácok még intenzívebben árasztják bódító illatjukat. Lehúzom az ablakot, és élvezem a még számomra is Afrikára emlékeztető, és egzotikusnak ható reggel minden zaját, madárdalát, színeit, zamatos illatát.
Vendégem észreveszi, hogy felébredtem. Beül mellém a kocsiba.
– Hát, ilyen csodálatos hajnalban még nem volt részem. Városi ember vagyok, egész életemet a kőházak között éltem le, nap – mint nap dolgozva. De nem gondoltam, hogy ilyen szép a nagyvilág, és a Magyar Puszta! Nagyon örülök, hogy elszántam magam erre a hosszú útra! Még hozzá teszi: – Önnel, ifjú barátom! –
Még gyönyörködünk a hangulatban egy darabig, megesszük utolsó szendvicsünket, kiisszuk a termosz alján lötyögő langyos kávét, és nekirugaszkodunk az utolsó útszakasznak.
Már várnak ránk. Szép vadászházban kapunk elhelyezést egy akácos erdő közepén. Megreggelizünk, majd pihenőre térünk. Vadászni délután fogunk.
Mindent megbeszélünk a nagyon udvarias fővadásszal, s ezután aludni térünk. Az ebédet két órára kérjük.
A délutáni ébredés tud kellemes és kellemetlen is lenni. Kivételesen ez most kellemesre sikerült, mert odakint gyönyörűen süt a nap, és amíg aludtunk, egy újabb zápor mosdatta meg az akácvirágos erdőt. A méhek milliói zümmögésükkel betöltik az édes illatú levegőt, varázslatos hangulatot kölcsönöznek a tavaszvégi kirobbanó természetnek.
Elkészülünk. Vendégem vállán a Drilling, mindkettőnk nyakában távcső. Én nem hoztam puskát – csak kísérő és tolmács vagyok. Előáll a terepjáró. Fiatal sofőr vezeti, mellette ül a fővadász. Mi ketten hátul, kényelmesen elhelyezkedünk.
Lassan rójuk a homokra telepített nyírségi erdő buckáit.
A természet kitesz magáért. A kellemes melegben millió virág pompázik; madarak hangja tölti meg élettel a zöld tájat. Majd százméterenként áll egy őz; alig győzzük kapkodni a szemünk elé a messzelátót. Látunk bakokat is, de mind fiatal, nem lőni való. Végre meglátunk egy idősebbet: érdekes, felemás agancsút. Kérem a vendéget, szálljon ki, és próbálja meg a motorháztetőre támaszkodva meglőni a kiszemelt vadat.
Korát meghazudtolva fürgén ugrik ki a kocsiból, én is utána, és a lóden malaclopómat gyűrőm a puskát tartó keze alá. De látom ám, hogy ő még nem vette észre a bakot, mert egészen máshol keresi a céltávcsőben. Próbálom a vállánál fogva fordítani abba az irányba, ahol a bak egy tisztás szélén csipegeti a leveleket a naptól jól megvilágítva. Lehet tőlünk vagy hatvan méterre. Vendégünk célozgatja, de rázza a fejét, hogy nem látja.
Ekkor már tudtam, hogy nagy baj van! Vagy színvak szegény, vagy hályog van a szemén, ha ezt nem látja. Súgom neki, menjünk közelebb. Lassan irányítom, hogy merre menjünk, de nem akar.
– Menjen maga előttem! – szól csendesen.
Apró léptekkel – szemem a bakon, hogy mikor legel – elindulunk. Lassan haladunk, de a vendég minduntalan lemarad. Többször is megvárom, és utoljára már fogja a hátranyújtott jobb kezem, vagy ha az kicsúszik, akkor a kabátom szélét, és úgy tipeg utánam. Így sikerül elérnünk egy fácskát, amelytől már csak alig harminc méterre legel a mit sem sejtő bakunk. Megfogom a fát, hogy a kezemre támassza a puskáját. Hosszasan céloz, de egyértelmű számomra, hogy nem látja a teljes szélességében pompázó vadat. Még gondolom is, hogy ilyen nincsen! Ez a bak vagy vak és süket, vagy nekünk akar kedveskedni, hogy eddig nem vett észre bennünket. Az öreg vadász még egy próbát tesz, aztán fojtott hangon, könnyes szemmel felém nyújtja a puskáját: – Lődd meg te nekem! –
Nagyon meglepett a kérése, és hogy letegezett, hiszen eddig olyan merev volt a viselkedése. Igaz, jó ötven év köztünk a korkülönbség, jogában áll megtenni, de a kérése több mint szokatlan. Ilyet még nem kértek tőlem. Vívódom magamban, de tudtam, hogy ez a legjobb megoldás ebben a helyzetben.
Átveszem az öreg Drillinget, ami szintén kétszer olyan idős lehet, mint én akkor voltam, és megnyomom a gyorsítót. A lövésem után a bak villámként sújtva hanyatlik haragoszöld ravatalára. Lassan lépdelünk feléje, már nem él, amikor odaérünk hozzá. Ekkor egy olyan jelenet következik, amelyet míg élek, nem felejtek el: Az öreg vadász letérdelt a bak mellé, és potyogó könnyekkel tapogatta végig az agancsát, fejét, testét.
Érezve a megható pillanatot, lassan eltávolodtam a felénk guruló terepjáró elé, hogy álljon meg, és hagyjuk az Öreget magára, a bakjával.
Szó nélkül beültem az autó hátsó ülésére. A fővadász és a gépkocsivezető csak megszorították a kezem, mert végig nézték a bak elejtését. Mindkettőnek remegett a szája széle, és valami mehetett a szemünkbe, mert igencsak törölgették, velem együtt. – Hát igen! Egy vadászélet vége! És lesz-e majd valaki, aki a mi kezünket fogja, és odavezet bennünket az utolsó bakunkhoz? – Ez fogalmazódott meg bennem, és azt hiszem mindhármunkban, akkor.
Az élet megy tovább. Bakunkat ellátjuk, lefényképeztük és felkerült a saroglyára. Vendégünk még szipogva, szemét törölgetve beült a kocsiba. Megfogta jóságosan a kezem, és kedvesen megszorította: – Danke! – Köszönöm neked! Nagyon szép vadászat volt, talán életem legszebbje, mert… lehet, hogy az utolsó volt. – Én megpróbáltam vigasztalni és reményeket kelteni benne, hogy van még pár napunk, használjuk ki okosan.
Este, a vacsora után még sokáig fennmaradtunk, és sokat beszélgettünk. Vendégem merevségét mintha elfújta volna a tavaszi szél, beszédes, nyitott lett. Azt hiszem barátok lettünk, a nagy korkülönbség ellenére.
Másnap reggel természetesen folytattuk a vadászatot, és ugyanabban a felállásban, mint előző este: kézen fogva vezetgettem Öreg Barátomat, őzbaktól őzbakig.
Négy nap alatt hat bakot lőttem, érdekesnél-érdekesebb agancsokkal, olyanokat, amelyeket minden hozzá értő vadász megirigyelhetett volna. Még számomra is nagy élmény, és tanulság volt ez a fajta vadászat, mert rá kellett jönnöm, hogy sokkal könnyebb megközelíteni a kiszemelt bakokat, mint azt addig hittem. De szerintem a Mindenható keze is benne lehetett a dologban, mert egyszerűen hihetetlen volt, hogy sokszor nyitott terepen oly közelre engedtek magukhoz, hogy Öreg Barátom is élvezhette az elejtésüket.
Dolgunk végeztével összecsomagoltunk, és a visszaút Stuttgartig már nem is volt olyan hosszú, mert volt miről beszélgetnünk egész idő alatt.
Öreg Barátom a háza elé érve szinte kiugrott a kocsiból. Felkapva a trófeákat tartalmazó kartondobozt, majdnem futva sietett kedves asszonya felé: – Nézd Asszony! Milyen szépek! – és a néni szeméből záporoztak a könnyek, hogy férjét ilyen boldognak látta. Megittam a felkínált kávét, és elbúcsúztam tőlük, azzal az ígérettel, hogy jövőre is teszünk egy ilyen szép utat. Ezután havonta egyszer-kétszer felhívtak, és újból átéltük közösen ennek a szép vadászatnak minden percét. Egyszer az Öreg Barát még valami olyat is mondott, hogy ha az őzbakvadászat megint ilyen jól fog sikerülni, mint a mostani, akkor még egy szarvasbika elejtésével is megpróbálkozhatnánk. Csak kívánni tudtam, hogy sikerüljön, és legyen részünk benne.
Újév után ritkábbak lettek a telefonhívások, majd egy havas februári reggel csengett a telefonom. Rossz érzéssel vettem fel a kagylót, és sajnos a megérzésem ezúttal sem csalt meg. Az Öregúr kedves felesége elcsukló hangon elmondta, hogy Öreg Barátom meghalt aznap hajnalban. Még hozzátette: – Biztosan nem volt már tudatánál, de egyre csak a Pusztában töltött hajnal gyönyörű madárdaláról és fényeiről beszélt, amelyek ott lebegtek a szeme előtt. –
Nagyon nehéz lett minden körülöttem, de egyben nagyon örültem, hogy Öreg Barátom magával vitte a messzi, hosszú útjára ennek a napfényes reggelnek az emlékét, a Magyar Puszták üzenetét.
Azóta, ha tavaszonként hazafelé tartok a Nyírségből, őzbakvadászataimról egy csokorra való fonnyadozó leveleit hullató töretet hozok magammal egy zacskóban, és azon a helyen, ahol akkor reggel megálltunk, egy halk „Waidmannsheil”-t mormolva, az mellé a kő mellé tüzöm le őket, ahol Öreg Barátom ült akkor.
Bozóki László
1985