Ha strucc, akkor püspökfalat…
Négy, élményekben és tapasztalatokban gazdag hetet töltöttem egy most születő afrikai országban, Namíbiában. Nem éltem át vérfagyasztó kalandokat, „csak” egyszerű afrikai vadásznapokban volt részem.
Mindenekelőtt tartsanak velem egy röpke földrajzi ismertetés erejéig, a fekete kontinens délnyugati sarkába.
Nyugatról az Atlanti – óceán, északról Angola és Zambia, keletről Botswana, délről pedig a Délafrikai Unió határolja. Területe csaknem 825 ezer négyzetkilométer, tíz négyzetkilométerre mindössze kilenc lakos jut. (1980-as adat) Az ország őslakói a busmanok. Nomád vadászok, kőkorszakbeli életmóddal és eszközökkel. Rajtuk még nem fogott sokat a civilizáció.
Ez a hatalmas ország csak az északi és a keleti részeken trópusi. A Namib – sivatag végigvonul az Atlanti – óceán partvidékén, és 80 – 150 kilométer szélességben elzárja az élettől. Keleten a Kalahári – sivatag (ugye milyen ismerős a Magyarországon is vetített szenzációs természetfilmből, a Sivatagi show-ból?) homokja határolja.
Az ország közepén a hosszanti magas fennsík 1000 – 2000 méter magasságban is vízszegény, de az időnkénti özönvízszerű esőzések azért megélhetést nyújtanak az embereknek és az állatoknak. A kielégítő legelőjű területeket mintegy 5500 farmegységre osztották fel. Ezek nagyrészt fehérek, főként német származásúak birtokolják, de sok a búr és a fekete farmtulajdonos is. A szegényes, homoktalajú legelőkön csupán „egy tized” szarvasmarha tartható el, viszont 5 – 6 hektáronként egy – egy vadfaj képes megélni, ezért is lendült fel a vadtenyésztés és a vadászfarmok létesítése. A farmer, ha vadászvendégeket kíván fogadni, köteles az Állami Vadászhivatal előtt vadászvezetői vizsgát tenni. 1980-ban 178 farmer rendelkezett ilyen vizsgával. Előírás, hogy a farmer csak a saját területén vezethet vendéget. Az országban azonban vannak hivatásos vadászok is – szám szerint harmincketten -, akik az ország egész területén vadásztathatnak.
A letelepülő fehérek a farmok létesítésével a múlt század elején, de még a hatvanas évekig hatalmas pusztítást végeztek a vadállományban. Lőtték a zebrát, a gnút, a tehénantilopok százezreit abban a hiszemben, hogy a fűevő fajok „eleszik” szarvasmarháik elől a táplálékot és ráadásul járványokat is terjesztenek. Ma már köztudott, hogy a vad a leggazdaságosabban „használja” a legelőt, ezért ha lassan is, de megkezdődött néhány őshonos vadfaj visszatelepítése, amelyet teljesen kipusztítottak.
A külföldi vadász számára a legkívánatosabb zsákmány a nagykudu (Tragelaphus strepsiceros) és a dél – afrikai oryx antilop (Oryx gazella), amelyek egyedei testnagyságra és szarvméretre lényegesen erősebbek, mint a kelet – afrikai rokonaik.
Néhány vadfaj megemlítés is ide kívánkozik. Szép számban él a varacskos disznó (két jó kant sikerült is lőnöm), valamint a köviantilop (Raphicerus campestris) és a bóbitás, vagy szürke duiker (Sylvicapra grimmia). A legnagyobb testű antilop a jávorantilop (Taurotragus oryx), valamint a dél – afrikai tehénantilop (Alcelaphus caama). Még egy vadfaj tartozik a sorba, már védettségét illetően is. A kék duiker (Cephalophus monticola) elejtéséért ötévi börtön jár!
A fővárostól, Windhoektől északra, egy háromszázötven kilométer távolságban fekvő farmra készültem vadászni. A farmer a város közelében lévő repülőtéren várt és jó minőségű autóúton indultunk otthonába.
Az első napok az ismerkedéssel és az akklimatizálódással teltek. Szokatlan 2000 méteres magasság és a száraz félsivatagi levegő. A harmadik napon jó állapotban lévő terepjárót kaptam, benne URH adó – vevő, hátul csörlő, mert mit is kezdenék egyedül egy kétmázsás antiloppal?
Sokat kocsikáztam, mire rájöttem, hogy a cserkelés vagy a lesvadászat célravezetőbb. Lesből ejtettem el első vadamat is, egy közepes nagykudu bikát. Pár nappal később reggel fél nyolckor indultunk a teljesen nyitott katonai terepjáróval. Hátul ültem minden huzattal dacolva, pedig majd megfagytam. Mínusz két fok volt reggel!
Lassan gurult a jeep a vörös mély homokban. A farmer mesterien vezetett, szinte úsztunk a deresen csillogó napfényes mezőségben. Struccot és antilopokat kerestünk. A távolból hegyek kéklettek, állítólag sziklás oldalait leopárd is lakja és portyázásai során a mi vadászterületünkre is le – letéved.
A messzeségben 6 – 8 szürke és fekete golyó mozgolódott. Azokat kerülgettük. Nagyon nehéz a struccok közelébe jutni, éles szemükkel minden mozgást észrevesznek. Minket is figyeltek már. Képtelenek voltunk golyólövésnyi távolságra belopni őket.
Nagyobb szerencsénk volt egy duiker bakkal, ezt sikerült becserkésznem és elejtenem.
A struccok miatti kudarc következtében vándor antilopokat (Antidorcas marsupialis) igyekezetünk megközelíteni. Valamivel nagyobb testű, mint a mi őzünk, színe vöröses – világosbarna. Oldalán a lágyéktól a lapocka aljáig sötétbarna, tenyérnyi széles csík húzódik. Veszély esetén vagy az üzekedés idején erősen begörbített háttal, mind a négy lábát feszesre merevítve, hihetetlenül magasra ugrik, általában egy helyben pattog, mint a teniszlabda. Innen kapta a találó angol nevét – springbuck – (ugróbak). Egyébként a Dél – Afrikai Unió címerállata.
Lassan gurultunk a kocsival. Úgy 100 – 120 méterre tőlünk egy bokor takarásában állt a bak és figyelt felénk. Nem volt sok időm a felkészülésre, de a farmer ítéletét meg kellett várnom. – Alul vastagszarvú, olyan, amilyent keresel! Lőheted! –
Megcéloztam, és a vad a lövés után eltűnt a magas fűben.
Déltájban cserkészni indultunk és a séta alatt sikerült meglőnöm a második engedélyezett vándorantilopot, sőt egy erős kövi bakkal is összefutottunk.
A strucckakas azonban még mindig hiányzott. Ha már Diana olyan kegyes volt hozzám, hogy az európai kis- és nagy kakasokkal összehozott, csak segít Afrikában is a legnagyobb kakas elejtésében is. A farmer a területén évente mintegy 80 – 100 darabot lövet, mert az ebből származó bevételnek biztos helye van a költségvetésben. A madár bőre nagyon értékes és szárnyának fehér evezőtollaiért is jó árat kapni Windhoekban a piacon.
A farmer kioktatott, ha épp struccbőrt karok hazavinni, akkor az „afrikai blattlövést” kell alkalmaznom….
– Hátulról mellbe! – magyarázta érthetetlen arckifejezésemet látva – pontosan a püspökfalatja alá kell lőnöd, ugyanis főleg tőlünk távolodva, futtában fogjuk lövésre kapni a kakast. –
Bár már látnám azt a szaladó struccot! Délután nekiindultunk. Egy bokros, fedett helyen feltűnt egy öreg kakas. A farmer leállította a kocsi motorját. A magányos kakas már – már eltűnőben volt a bokrok között, tőlünk elfelé gyalogolt, amikor ráfogtam a 8×68-as Mausert és meghúztam a ravaszt, pontosan oda lőve, ahová vendéglátóm tanácsolta. A nagy madár szárnyát – lábát széthányva jól „bejelzett”, majd ide – oda támolyogva tűnt el szemünk elől. Hamar rátaláltunk, a goromba golyó jó helyre szaladt.
Nagyon örültem a különös zsákmányomnak. Ilyet sem lőttem még.
Először a nagy legyezőket vágtuk le, majd amikor a kopasztással végeztünk, óvatosan a kocsira emeltük, nehogy a vékony bőre megsérüljön. Vigyázva bántunk a mintegy 50-60 kilogrammos testel. A farmon egy fára szerelt csörlő segítségével húztuk fel magasra, és együttes erővel nyúztuk meg. Pergamenszerű, hártyás bőrét egy éjszakára sóoldatba, majd másnap reggel újra erősen besóztam, és árnyékos helyen szárítgattam.
Ezzel a vadászattal be is fejeztem namíbiai szafárimat. Összesen 14 féle vadat zsákmányoltam.
Valamit tájékoztatásul a költségekről: egy átlagos kéthetes szafárin 5-6 vadat lőnek. Egy-egy nagy antilop (nagykudu vagy oryx) 500-550 nyugatnémet márka, a kis antilopok lelövési díja 120-200 DM, a varacskos kan és a strucc lelövési ára pedig 300-350 DM. Ehhez még hozzájön a napi ellátás és szállás díja, ami 80-120 DM körüli, a kiszolgálástól függően. Minden autóval megtett kilométerért 1 DM-t számítanak fel. A vadászjegy 50 DM, az esetleges kölcsön puska heti díja 100-150 DM. A szafári legborsosabb kiadása a repülőjegy, ami 2500 DM, így ha mindent összeszámolunk az egész út 6500-7000 nyugatnémet márkába, kerülhet.
Más afrikai lehetőségekkel összehasonlítva, még mindig Namíbia a legolcsóbb vadászattal várja a vendégeket. Talán annyi a különbség, hogy amíg Kelet-Afrikában az öt veszélyes nagyvadfaj közül a kafferbivaly viszonylag könnyen kézrekeríthető, itt a nagykudu jelenti a fő vonzerőt.
A következő napok egyik reggelén indultam vissza Windhoekba. Alig hagytuk el települést, amikor a farmer megállította a kocsit.
– Vedd elő azonnal azt a puskát – mutatott az út porába kirajzolódó nyomokra.
– Leopárd sétált erre az éjszaka. Vagy másfél kilométert mentünk az úton a nyom mellett, de a pettyes macska gazdájával sajnos nem sikerült találkoznunk…
De azt az áramütést, amit a nyomok megpillantásakor éreztem, egyhamar nem fogom elfelejteni, pedig az óta már jártam és vadásztam többször is Afrikában.
Bozóki László
Megjelent a Nimród 1982 áprilisi számában